Amikor megkerestelek benneteket, azt éreztem, mindketten a másik miatt hajlotok az interjúra.

Csányi Sándor: Féltem tőle, hogy Tomi azt hiszi, nem akarok vele interjúzni. (Nevet.) Egyébként nem szeretek interjút adni, de vele szívesen beszélgetek. Osztálytársak, barátok voltunk éveken át.

Emlékeztek az első találkozásotokra?

Cs. S.: Ez a beszélgetés kezd egy párterápiára hasonlítani.

Lengyel Tamás: Együtt felvételiztünk Kerényi Miklós Gábor, majd Marton László osztályába, mindkétszer a harmadrostán találkoztunk. Kaptam egy fülest, hogy csoportvezetőként több figyelem esik az emberre, és így könnyebb bejutni a főiskolára, úgyhogy csoportvezető lettem. Ez azt jelentette, hogy én állítottam össze az előadott jelenetek sorrendjét. Sanyi pedig rosszul jött ki ebből. Nem emlékszel?

Cs. S.: Nem.

L. T.: Pedig ezt te mesélted nekem. Szóval ez volt az első találkozásunk. A felvételi után Sanyi mellé csapódtam, sok jelenetet csináltunk meg együtt. Nekem Sanyi volt az állandó partnerem. Én folyamatosan rettegtem az egyetemen, féltem tőle, hogy nem felelek meg. Ha nincs Sanyi, talán ki is rúgtak volna.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy számodra Sándor jelentette a biztonságot ezekben az években.

L. T.: Az egyetem egy vérszomjas közeg volt. (Nevet.) Legalábbis akkor így éreztem.

Cs. S.: A híresztelésekkel szemben nem egymással, önmagunkkal versengtünk. Félévkor és év végén is volt rostavizsga, féltünk, hogy kirúgnak minket. Meg kellett tanulnunk együtt dolgozni. A mi osztályunk egyébként nagyon jól működött. Reggeltől estig együtt voltunk, együtt éltük meg a kudarcokat, együtt fejlődtünk, közben intim, bensőséges dolgok derültek ki rólunk. Ebben a közegben mindenkinek szüksége volt valakire, akihez erős kötelék fűzte, enélkül nem nagyon lehetett túlélni ezt az időszakot.

Azután is szoros maradt a kapcsolatotok, hogy befejeztétek az egyetemet?

L. T.: Sokáig jóban voltunk még, de aztán elsodort minket egymástól az élet.

Cs. S.: Tomi a Radnótiba ment, én a Krétakörbe. Teljesen más ritmusban folyt tovább az életünk.

De végül visszataláltatok egymáshoz. Tamás, jól tudom, hogy Sándor Hogyan értsük félre a nőket? című előadása inspirálta a te egyszemélyes estedet, a Kitolást?

L. T.: Bizonytalan voltam benne, hogy működtethet-e egy ilyen műfajt a színész, aki nem abban szocializálódott, hogy egyedül vigyen egy előadást. Sanyi volt rá a példa, hogy ez lehetséges, az ő estjéből merítettem bátorságot. Fontos tudni, hogy Sanyi egyáltalán nem fukarkodott az információkkal. Nagyon nagyvonalú volt, sokat segített abban, hogy elinduljak ezen az úton. Azt mondta, kevesen vagyunk, nagy a piac, elférünk rajta ketten is.

Cs. S.: A verseny mindenkinek jót tesz, és szerintem mi erősítjük egymást. Ha Tamás előadása működik, akkor az embereknek eszükbe fog jutni, hogy van egy másik egyszemélyes est, és megnézik azt is. Soha nem hittem a kisstílű versengésben, hogy csak akkor nyerhetsz, ha leszorítasz másokat. A színészet azért jobb a versenyfutásnál, mert akár harminc nyertese is lehet egyszerre.

Most nagyon megleptetek. Ez a hozzáállás, amit ti képviseltek, az egész szakmára jellemző, vagy ti vagytok ennyire rendesek?

L. T.: Mi vagyunk ennyire rendesek. (Nevet.)

Cs. S.: A tehetséges ember örül a többi tehetséges ember sikerének. A fociban is csak akkor nyerhet egy csapat, ha jó az, aki gólt lő, jó az, aki gólpasszt ad, és jó az, aki kivédi a labdát. Én attól nem leszek jobb, ha a másik rossz.

Mi a helyzet a komikum megítélésével? Annak ellenére, hogy a szakma alábecsüli, mindketten vígjátékkal léptek fel. Hogy látjátok, felértékelődött a humor az elmúlt két év nehézségei után?

L. T.: Én a saját igényeimről tudok beszélni. Azt érzem, annyi feszültség van az életemben, hogy egyszerűen muszáj valamilyen szerepen keresztül kiengednem. Próbálok minden körülmények között olyan helyzeteket teremteni, amik okot adnak arra, hogy nevessünk. A közönségemen azt látom, hogy azért jönnek, mert szeretnének nyolcvan percre kikapcsolni.

Cs. S.: Nálam kilencven percre, de ki számolja? Szerintem a nevetésre mindig szükség van. Rékával (Tenki Réka, Csányi Sándor felesége – a szerk.) készítettünk egy közös előadást Edith Eva Eger A döntés című regényéből, ami lényegében arról szól, hogy minden helyzetben lehetsz boldog, ha úgy döntesz. Vannak benne drámai, megrázó részek, de Rékával megegyeztünk abban, hogy a nézőknek szükségük van arra, hogy bizonyos pontokon nevethessenek, mert a borzalmak utána jobban ütnek, és ha végig csak nyomasztjuk őket, nem fogják bírni, elfáradnak. Különben hiszek abban, hogy a vígjáték nehezebb műfaj, mint a dráma. Iszonyatos technikai tudás kell hozzá.

L. T.: Ráadásul ha egy vígjáték alatt nem érkezik reakció a nézőktől, nem nevetnek, akkor az dráma.