A feleségem büszke borsodi lány, a Sajó partjáról, én a Viharsarok, a Kurca szerelmese vagyok. Lánysága és gyerekségem már kopott délibáb, de gondolkodásunkat, tempóinkat, habitusunkat máig meghatározza, hogy falusi gyerekek voltunk. És most kivételesen nem az udvar, a természet himnuszát akarom zengeni, bár azt is szívesen tenném, hanem azon merengek, milyen nehéz is egységes családnak lenni úgy, hogy az országot széltében-hosszában kell bejárni folyton. A mi gyerekkorunkban a falu (másnak a lakótelep, a lépcsőház, a kerület) volt a világ, az univerzum, mindenki ott lakott, nagyszülők, nagynénik, unokatestvérek. Autót csak kártyán láttunk, és biciklije is csak a szerencséseknek volt, de lusta nagy sétákkal összetartható volt a család. Volt olyan, hogy mi. És ez a gyönyörű mi az anyai és apai ágat egyaránt jelentette, a gyermek szemén át ez a kettő – szerencsés esetben – látszódhatott egységnek. És akkor, csitt, én még ne szóljak. Lehetne ez a táv London-Székelykeresztúr is, ami nekünk „csak” a Bükk és a Tisza. És mégis, nyáron, amikor szerencsés ember menekül a városból, amikor sokat kellene és lehetne együtt lenni, akkor milyen csodás lenne, lehetne, ha a nagyszülők közel élnének egymáshoz, ha nem a logisztika és a naptár lenne a legnagyobb ellenség.

Hannának a család a minden, a világ, a létezés, a valóság, megújul a játszótér, az utca, Újlipótváros maga a csoda, ha a nem túl izmosan tájékozódó szegvári nagyit lehet ott kalauzolni, ha egy hároméves helyismerete minden kincsük. Akkor minden más színű és ízű. És a besenyői nagyi kertje is varázslat, rendes gyerek ott reggelizik, túl a tyúkudvaron, kakasokon és kotlósokon, kint a cseresznyefa alatt, kis széken nyammogja reggel hétkor a vajas kenyerét, és kaprot harap hozzá, meg paradicsomot, büszkét, vagy amit talál. Ha érett, ha nem, falja. És persze a kert nemcsak a kertet jelenti, hanem nagyapát, az ő huncutságát, a lillafüredi vonatozást nagymamával, ke’papával és ke’mamával, az otthon érzetét, az együttlétet, hogy mi vagyunk, lehetünk egymásnak.