Dél van. A pelék ilyenkor persze hallgatnak. Ájultan alszanak valahol a tető szigetelésében, ott hallom őket élénk családi életet élni, lehetnek tucatnyian. De olyankor már késő délután van. Ugyanolyan úri allűröket örököltek, mint a világ leglinkebb nagybácsija, Géza bácsi. Gyerekkoromban én hordtam neki az ebédet. Azt hangoztatta folyton, okos ember melegben nem tesz egyetlen fölösleges mozdulatot sem. Ő aztán betartotta. A pelék szintúgy. Igazi déli népség. Napközben szieszta, estefelé megélénkülnek és nekivágnak az éjszakának. Cít-cít kiáltások jelzik az útjukat, lendülnek a diófaágak között, reggel teli a fű az éretlen diók mesterien kivájt héjával. Csakúgy, mint Géza bácsi. Ő is éjszaka élt, repült virágról virágra. Az éretlen diót nem szerette.
Egyik nap lementem a hegyről a partra. Már jó tíz napja nem láttam embert, kánikulában nem jár erre senki. Lent, a nádas ölelte vízparton igazi strandélet folyt, családok pokrócokon, hűtőtáskákkal, gyerekekkel, fejest ugró kölykök, ifjak és nem ifjak, aranybarna lányok, napozó, kenekedő mindenféle alakok, ahogy az lenni szokott. A büfé felől időnként felharsant a kiáltás: Tizenegyes, kész a tizenegyes…!
A deszkastégen még van hely, letelepszem.
– Nem kellett volna elválnod, akkor nem csak te kened a kenyereket! Két hétig vannak nálad, ezt se bírod ki?! Apád is ilyen volt, mindig ment volna, nem bírt a seggén megülni! Nincs is baj velük, mit akarsz?!
– Hagyd már abba, anya! Nem unod?! Csak azt mondtam, hogy már a tizedik kenyeret kenem!
– Örülj, hogy esznek! Más gyerekbe úgy kell beleimádkozni…!
Az árnyékban a pokrócon telitetovált testű, hízásra hajlamos fiatal férfi térdel, haja hosszú varkocsban, fülében kis aranykarika, előtte halom megkent kenyér. Egy doboz fölvágott paprikát és paradicsomot készít oda, papírtörlőt tép, aztán körülnéz, két ujját a szájába veszi, hosszú, éles füttyszó harsan. Nemsokára vágtatva jön három nagyon helyes, rosszcsont kölyök, egy hatévesforma ikerpár és tíz év körüli nővérük. Rá a pokrócra, nekiesnének az ennivalónak.
– Tiszta sár a lábatok, mossátok le! – kiabál a nagymama. Az apa fojtottan sziszeg.
– Csak homok, elég, ha ledörgölik. Egyetek!