Milyen díjat kapott legutóbb?
Június közepén a Grande Médaille-t vettem át a Francia Tudományos Akadémián, illetve szinten Párizsban a L’Oréal-UNESCO a Nőkért és a Tudományért díjat – az Észak-Amerikai kontinens kitüntetettje voltam. Az elmúlt másfél évben hetvenöt díjat és kitüntetést kaptam, és az év végéig még huszonötöt veszek majd át.
Gratulálok! Élvezi a felhajtást, ami most ön körül van?
Nem élvezem.
Tényleg? Pedig azt hittem, örömmel aratja most le a munkája gyümölcsét.
Örülök, hogy az mRNS technológiában rejlő lehetőségeket az utóbbi időben sokan felismerték, de nem könnyű dolog ennyire az érdeklődés középpontjában lenni. Jobban szeretnék a tudománnyal foglalkozni, a kutatási eredmények olvasásában elmélyülni.
Hány évnyi munkát fektetett a Covid-vakcina kifejlesztésébe?
Erre azért nehéz felelni, mert nem konkrétan a vakcina kifejlesztésén dolgoztam, hanem már a legelejétől kezdve, azaz 1989-97 között is azon, hogy az mRNS technológiát terápiás célokra alkalmazhatóvá tegyem. Drew Weissmannal 1998-ban találkoztam, ő egy HIV elleni vakcinát szeretett volna kifejleszteni, és ezen kezdtünk el együtt dolgozni. 2005-ben jutottunk el odáig, hogy sikerült olyan mRNS-t készítenünk, amely nem okozott gyulladást. Ezeket az eredményeinket az Immunity szaklapban publikáltuk. Folytattuk a munkát, mert rengeteg megoldatlan problémával kerültünk szembe, és mindig olyasmit csináltunk, amit más nem, mert nagyjából senkit nem is érdekelt.
Talán mert nem láttak benne fantáziát vagy esetleg pénzt?
Én hittem benne, hogy egyszer majd sikerül terápiára alkalmas mRNS-t készítenünk. Állandóan törtem a fejem, főleg technikai problémákon. Rengeteg eljárást kipróbáltam, nagy részük nem hozta meg a várt eredményt, de azok sem voltak haszontalanok, mert nagyon sokat tanultam belőlük.
Mikor hallott először a Covid-járvány kitöréséről?
- februárjában egyre több cikk jelent meg a Kínában terjedő titokzatos betegségről, de akkor nem gondoltam, hogy az egész világon elterjed majd.
Kinek jutott eszébe, hogy az eredményeiket lehetne Covid-vakcina kifejlesztésére is használni?
A BioNTech egy immuno-onkológiai vállalat, 2008-ban alapították. Én 2013-ban csatlakoztam hozzájuk. Kezdetben szinte kizárólag daganatos betegségek terápiája, elsősorban rák elleni vakcina kifejlesztése volt a cél. Ugur Sahin, a cég vezérigazgatója 2015-ben mondta azt, hogy erkölcsi kötelességünk fertőző betegségek elleni vakcinákkal is foglalkozni. Ekkor kezdtünk ilyen irányú kísérletezéseket. Aztán 2018-ban szerződést kötöttünk a Pfizerrel influenza elleni mRNS vakcina kifejlesztésére. Amikor 2019 végén megjelent a koronavírus, az influenza elleni mRNS vakcinával már nagyjából készen voltunk, és a klinikai tesztek hatósági engedélyezéséért folyamodtunk.
Könnyű volt átállni influenzavírusról koronavírusra?
A koronavírusokat már több mint negyven éve kutatják, igy a vuhani kórokozó genetikai anyagából nyilvánvalóvá vált, hogy ez is koronavírus, és korábbi változatainak tüskefehérjéje ellen már fejlesztettek ki védőoltást, tehát egyértelmű volt, hogy a vakcinát az új vírus tüskefehérjéje ellen kell irányítani.
A BioNTech német cég, az ön otthona Philadelphiában, az Egyesült Államokban van, de sűrűn jár haza Magyarországra is. Hogyan oszlik meg az ideje a három ország között?
Amikor 2013-ban elkezdtem Németországban dolgozni, évente tíz hónapot biztosan ott töltöttem, hétközben a munkahelyemen voltam, hétvégeken meg a szakirodalmat olvastam.
Hogy lehet ezt bírni? Még a Jóisten is megpihent a hetedik napon…
Én nagyon szeretek elmélyülni a tudományban, ilyen a kutatószakma, az ember állandóan agyal valamin, és alig várja, hogy reggel legyen, és bemehessen a laborba kipróbálni. Ötvennyolc éves koromig a saját kezemmel végeztem minden kísérletet.
A családja egyébként hogyan viselte a munkamániáját?
Már megszokták. A férjem (Francia Béla – a szerk.) nagyon segítőkész, mindenben maximálisan támogat. Nélküle, a biztos családi háttér nélkül nem tudtam volna elérni mindazt, amit elértem. A laborunkból rendszeresen hazahoztam az elromlott műszereket, a PCR masinát, a kis centrifugákat, és ő megjavította, hogy használni tudjam őket. Béla apukája asztalos volt, ő pedig megtanulta tőle azt a mesterséget is, és a bútoraink jó részét is ő készítette. Egy normális embernek három-négy autója van egy életben, nekünk százötven volt. A legtöbb működésképtelen állapotban került hozzánk, és a férjem megjavította őket, előfordult, hogy kettőből csinált egyet. Egyébként Béla is munkamániás, nem képes leülni csak úgy tévét nézni. Ő rakta le például az összes padlót a házunkban, ő gondozza a kertet, mert gyerekkorában gyümölcsösük is volt, és rendszeresen járt árulni a piacra. Mi amolyan befogott gyerekek voltunk, számunkra mindig adódott valami munka otthon, a kukoricásban, a veteményesben vagy az állatok körül. Karácsonyra kiskannát kaptunk ajándékba, hogy tudjunk vizet hozni az utcai kútról. A munka a mindennapi életünk részét képezte.
Ez önnek hogyan esett? Nem lázadt ellene?
Fel sem merült, hogy lehetne másképp, a szüleim is állandóan dolgoztak, mi gyerekek segítettünk, aztán játszhattunk. Ilyen volt az élet, és én ezt adtam tovább a lányomnak is. Itt Amerikában, amikor az általános iskolában kérdezték, ki mit csinál hétvégenként, az én lányom volt az egyetlen, aki azt mondta, ő porszívózni szokott. Hozzátartozik, hogy elég jó környéken lakunk, ahol a családoknak általában van bejárónőjük.
Önnek is van?
Nincs, mi magunk takarítunk és főzünk. Mindig nagyon egyszerűen éltünk.
Térjünk vissza oda, hogy 2013-ban átköltöztek Németországba.
Csak én, mert Zsuzsi lányom (Francia Zsuzsanna olimpiai bajnok evezős – a szerk.) akkor már elköltözött itthonról és San Diegóban élt, a férjem pedig maradt, mert azt mondta, nem jön, amíg ki nem derül, nekem mennyire tetszik ott. Lehet, hogy két hét múlva megunom, és én is visszamegyek. És majdnem igaza lett, mert Németországban az első hetet végigszenvedtem, úgy gondoltam, hibáztam, nem értettem, mi a fenét keresek ott, amikor otthon is lehetnék. Aztán rövid idő alatt megszoktam, elkezdtem a németországi Mainz és Philadelphia között ingázni. Béla is hozzászokott, hogy hol vagyok, hol nem. Örült, amikor hazajöttem, meg akkor is, amikor visszamentem. A Covid-járvány alatt home office-ban otthonról dolgoztam már egy éve, amikor a férjem kérdezte, nem kellene-e már visszamennem Németországba. Gondolom, egy kis nyugalomra vágyott.
Mi a véleménye, ez egy természetes úton létrejött vírus, vagy manipuláció eredménye? Sok mindent lehet hallani…
A kutató adatokat néz, azokból ez számomra nem derül ki, véleményt tudnék mondani, azt meg Selye János aranyszabálya miatt nem mondok.
Mi ez az aranyszabály?
Még diákként olvastam Selye János stresszről szóló könyvét, ami aztán meghatározónak bizonyult az életemben. Tőle tanultam, hogy az ember úgy őrizheti meg a józan eszét és a boldog életét, hogy nem hasonlítgatja magát másokhoz. Úgy érzed, téged illetne meg az előléptetés, mégis más kapja meg? Ne törődj vele, mert – mondja Selye – amin nem tudsz változtatni, azzal nem kell foglalkozni. Csak abba érdemes időt és energiát fektetni, amin változtatni tudsz. Azt is tőle tanultam, hogy semmit se csináljak csak azért, hogy megfeleljek másoknak. Nagyon fontos, hogy az ember olyasmivel foglalkozzon, amit szeret, mert akkor mindig örömmel csinálja.
A szüleinek mekkora szerepük volt abban, hogy ilyen karriert futott be?
Nagyon sokat köszönhetek szüleimnek, elsősorban a gondtalan, boldog gyerekkort. Aztán tőlük tanultam meg, hogy a kemény munka és a kitartás része az életünknek. A szüleim fontosnak tartották, hogy a nővérem és én szorgalmasan tanuljunk, ők ugyanis nehéz időkben nőttek fel, és nem volt lehetőségük továbbtanulásra. Apukám hat osztályt járt ki, tizenkét évesen hentesinas lett, és onnantól saját magáért kellett helytállnia. Anyukám nyolc polgárit járt ki, tizennégy évesen pedig egy gyógyszerészetben kezdett el dolgozni. Apukám jókedélyű, vicces ember volt, mindig fütyörészett és énekelt. Szerette az igazságot kimondani, ezért 1957-ben elküldték az üzletből, és utána öt-hat éven keresztül alkalmi munkákat tudott csak vállalni. Akkoriban abból éltük, hogy vagy vályogházakat tapasztott, vagy kaszált, birkát nyírt, disznót vágott, húst füstölt, lakodalmakban főzött. Kisújszálláson a szikes talaj miatt csak rizst lehetett termeszteni, azt pedig becserélték másra, almára, cukorra, arra, amire lehetett, a forintnak kezdetben nem volt értéke. Volt kertünk is, ahol mindent megtermeltünk. Ma olyan sokszor hallom, hogy Úristen, miből fogunk megélni, és olyankor mindig csodálkozom. Mi négyen aludtunk egy szobában a szüleimmel és a nővéremmel, ő közgazdász lett doktori fokozattal. Volt tyúkunk, disznónk, mert az megette az ételmaradékot, és a szomszédba jártunk át tejért, mert ott tartottak tehenet. Én is kíváncsi kislány voltam, amikor apukám otthon disznót vágott, már négyévesen ott álltam mellette, és néztem, mi van az állatban. Ez később kapóra jött, mert a disznó szervei nagyon hasonlítanak az emberéire, ezért sok kísérletet sertéseken végeznek, és amikor az idegsebészeten disznón kísérleteztek, én mindjárt tudtam, mit hol kell keresni.
Érezte valaha a tudományos karrierje során hátránynak azt, hogy nő?
A munkám során nem éreztem hátránynak, hogy nő vagyok. Talán amikor Zsuzsi lányom született, hiszen az anyai teendőim miatt a tudomány háttérbe szorult. De szerencsére jó volt a bölcsődei ellátás, és oda már a férjem vitte Zsuzsit.
Mennyire számít a tudományos világban, hogy ki melyik országból jön? Vagy mindenkit csak az érdekel, hogy szakmailag hol tud a legjobban kiteljesedni?
Az európaiak jobban ragaszkodnak a hazájukhoz, de nem is az számít, hogy valaki hol született, hanem hogy mint kutató hol szerzett gyakorlatot. Azok, akik amerikai laborokban dolgoztak néhány évet, sokkal kezdeményezőbbek, merészebbek és nyitottak új dolgok felé. Ezért lenne jó, hogy úgy, mint a mesékben, kis hamuban sült pogácsával a batyujukban útnak indítanánk a fiatalokat, hogy megállják a helyüket a tudásukra, a rátermettségükre, a képességeikre támaszkodva.
És ha már itt tartunk, milyen hírük van Amerikában a magyar tudósoknak? Régen elég jó volt…
Tudják, hogy a magyarok dolgos és szorgalmas emberek. Nemrég volt nálunk egy svájci forgatócsoport, és ők is kérdezték, miért van az, hogy nálunk ilyen sok a jó kutató.
Tehát nem csak mi hisszük azt, hogy a magyar tudomány világhírű…
Nem. És ha összefognánk és segítenénk egymást, még többre jutnánk. Ha sok kutatónak nem lenne akkora az egója, jóval előbbre tarthatna a világ. Csak sokan nem akarják az eredményeiket másokkal megosztani, mert maguknak kívánják a dicsőséget. Selye bölcsessége miatt ilyenekért én nagyon ritkán küzdöttem, talán egyszer vagy kétszer. Egyik alkalommal akkor, amikor Drew Weissmannal szabadalmaztattuk az RNS eljárásunkat. A beadáskor az én nevem szerepelt elöl, de amikor a hivatalból visszajött az egyetemhez a szabadalom, kiderült, hogy megcserélték a nevünket, biztosan azt gondolták, ő az okosabb. Na, akkor az asztalra csaptam. Igaz, hogy a korrigálásért az egyetemnek fizetnie kellett, de ezt akkor sem hagytam. Rengeteg hasonló esetem volt még, azokra viszont csak legyintettem, mert úgy éreztem, teljesen mindegy.
Talán tud róla, hogy Budapesten egy nagy falfestmény önt ábrázolja, és az van ráírva: „A jövőt magyarok építik.”
Igen, tudok róla. Amikor elkészült, elmentem, megnéztem, és nagyon meghatódtam. Sokan, akik elzarándokoltak a falhoz és pózoltak előtte, küldtek már nekem felvételeket. Remélem, jó hatással van a fiatalokra és inspirálja őket a szorgalmas tanulásra és a kitartásra.
Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Szeptember végén befejezem a munkám a BioNTechnél. Új feladatok várnak rám, elsősorban szeretnék végre a tudományos munkában újra elmélyülni, mert az elmúlt másfél évben kevesebb idő jutott erre.
Fotó: MTI/Cseke Csilla
