Gondolom, a világ bajai a pszichiáter rendelőjébe is begyűrűztek…
Igen. Azt látom, és nyilván a kollégáim is ezt érzékelik, hogy a társadalmi vagy akár az egész világot érintő problémák ma sokkal jobban áthatják a szorongásainkat, mint a korábbi évtizedekben. Aggasztók, egymásra licitálnak, ráadásul az egyén szintjén alig befolyásolhatók. Így aztán megdolgozatlanul becsatornázódnak a személyes megéléseinkbe. Kicsit úgy, mint az időjárási frontok. Azt hiszed, az a bajod, hogy a gyerek elhagyta a táskáját, de közben front van, és ez észrevétlenül belejátszik a közérzetedbe. Amiben semmi új nincs, de most valahogy erőteljesebb, tapinthatóbb lett. Miközben az egyén állapota persze nem kapcsolható össze mechanikusan a társadaloméval. Egyenként próbálunk megbirkózni mindazzal, amit csak együtt tudnánk megoldani.
Talán párkapcsolatban könnyebb. Abban legalább ketten vagyunk…
Úgy fogalmaznék, hogy kiterjedt szolidáris – társas, baráti vagy munkatársi –kapcsolatokban könnyebb. Ugyanakkor a Covid alatt kialakult mechanizmusok, a Zoom és társai tovább izoláltak minket. Már az sincs, hogy amikor véget ér a megbeszélés, kimegyünk és megdumáljuk, mi van. A digitális technikák ilyen értelemben növelik a kiszolgáltatottságunkat. Bomlik, erjed a közös életünk, és ebben a közösségi oldalak is nyakig benne vannak. Egyrészt kedveljük őket, hasznosak is, másrészt leválasztanak a szeretetkapcsolatainkról. Mintha pótolnák azokat, de valójában nem, és folyton ingerelnek, hogy a digitális térre figyeljünk.
Te a személyes életedben hogyan védekezel a kiszolgáltatottság ellen?
Próbálom érteni a körülöttem lévő világot. A szakmámnak az a tapasztalata, hogy amikor az ember terápiába jár, és igyekszik összerakni magát, azzal párhuzamosan fejlődik a társadalmi folyamatok iránti érzékenysége is. És ha a közösséggel törődünk, azzal magunkat is gyógyítjuk. Természetesen torz módon is tehetjük, amikor például annyira azonosulunk egy sportcsapattal, hogy gyűlöljük a másik tábort. Egy biztos: minél reflektáltabban, igazabban foglalkozunk a dolgokkal, annál hatékonyabban gyógyíthatjuk a saját sebeinket is.
Szóval, ha értjük a dolgokat, nem érezzük annyira kiszolgáltatottnak magunkat?
Igen, attól már van egy pici nyugi. Ha ugyanis megértjük, mi választ szét bennünket, az már egy kicsit össze is köt. Ez lehet, hogy megmarad azon a szinten, hogy én értem, mi választ el attól, aki engem utál. Engem mégis megnyugtat, hogy annak ellenére, hogy ő utál, én tudom, több a közös bennünk, mint amennyit ő hisz. Amikor például valamiről kritikusan vagy elemzően beszélek, lesz, aki szereti, amit mondok, és lesz, aki nem, de nekem ébren kell magamban tartani, hogy azoknak az érdekében is szólok, akik nem értik a szándékaimat. Az összetartozást megélni nem automatikus, néha kimondott küzdelem. A saját ítéleteim, önigazolásaim, a rám gyakorolt csoporthatások mind akadályoznak. A túlterhelésektől véd az is, ha sokat vagyunk együtt fizikailag is olyan emberekkel, akikkel méltányoljuk egymást. És persze jót tesz, ha időnként kilépünk a nehéz témákból. Nem marad tér a lelkünknek, ha mindenen eluralkodik az aggodalom, hogy ma nem elmélkedtem még egy rendeset a közelgő apokalipszisről.
Ne felejtkezzünk meg a humorról sem! A te imázsodhoz szorosan hozzátartozik.
Vannak jó mintáim. Például a nagyszüleim, akik a világháborút és az ötvenes éveket is úgy vészelték át, mintha ugyan egy rendőri házkutatás vicces dolog lenne. A diktatúrák a humorral nem tudnak mit kezdeni, csak az elnyomást, a cinikus gúnyt, a másik taposását, a hazugságot, az erkölcsi megsemmisítést ismerik. A humor azt jelenti, hogy nem vagyok alattad, és nem is szándékozom ott lenni. A vicc a diktatúra pillanatnyi halála.
Cselekvő ember vagy. Ha valami rosszat látsz, legyen az közéleti vagy bármilyen más történés, azonnal felemeled a szavad. Posztokat írsz, vagy nyilatkozol a médiában. Bátor embernek vallod magad?
Hála istennek nem csinálom ezt ilyen kényszeresen. A bátorság azt jelenti, hogy az ember legyőzi a félelmeit. Ilyen értelemben talán nem vagyok nagyon bátor. Egyszerűen ezt tanultam gyerekként, és azt hiszem, nem is szeretnék másképp viselkedni, minthogy szabadon beszélek.
Azt reméled, valami megváltozik attól, hogy elmondod a véleményed?
Ha szétnézek a föld kerekén, nehéz azt gondolni, hogy bármi, amit az egyes ember tesz, kiemelkedően hatékony lenne. Bevallom, fiatalon még ringattam magam olyan illúziókban, hogy minden csak javul, aztán kiderült, hogy nem így van. Ennek ellenére muszáj ápolni valami javító szemléletet, muszáj kiutakat keresni. A pszichoterápiás folyamatok is arra tanítanak, hogy ha az ember sokáig csinálja, akkor valami végül történni fog.
Élvezet olvasni az írásaidat, a lelki motivációk, működési dinamikák oldaláról vizsgálod a közéleti történéseket, a stílusodról nem is beszélve. Nem csoda, édesanyád műfordító, nagyapád grafikus volt, művészvér csörgedezik az ereidben. Mégis polgári foglalkozást választottál. Miért?
Egyszerű gyávaságból, szebben szólva józanságból. Éreztem, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, de nem voltam semmiben annyira átütő, hogy rátegyem az életemet. A biztonságot viszont nagyon szeretem, ezért nem jutott jobb eszembe, az orvosi egyetemre jelentkeztem. Kezdetben rosszul éreztem magam, aztán feltűnt egy fénysugár. Megismerkedtem pszichiáterekkel, akik a világszemléletükben közel álltak hozzám. Egyre jobban vonzott a szakma, hovatovább úgy éreztem magam, mint Kukorica Jancsi, amikor látja a huszárokat: „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék…” Amúgy a pszichoterápia közel áll a művészethez. Mi az, ha nem alkotás, hogy valakivel beszélgetve megváltoztatjuk az életét? Állandó figyelemmel, kreatívan kell jelen lenni ebben a folyamatban, és kitartóan, amit bírok.
