„Hogy mi? Big Brother?” – kérdeztem a Nők Lapja szerkesztőjét két évtizeddel ezelőtt, amikor felajánlotta, hogy költözzek be a házba. A TV2-sök ugyanis azt találták ki, hogy az éles műsor elindulta előtt tesztelni kellene a kőbányai vásárvárosban felhúzott „BB-házat”: működik-e minden, gördülékeny lesz-e az adás. Erre pedig a legjobb az lenne, ha néhány újságíró költözne össze, akik aztán a saját bőrükön tapasztalják meg a BB-élményt, és meg is írhatják, milyen volt egy bekamerázott házban eltölteni néhány napot. Előzetesen hallottam már, hogy a világban elindultak a valóságshow-k (realityk), és rendes embernek gondolva magam, jó nagyokat szörnyülködtem a híreken. Ráadásul, ha már Big Brother (magyarul: Nagy Testvér): aki olvasta George Orwell 1984 című, rettenetesen nyomasztó regényét, az tudja, hogy a könyv által megjelenített totális diktatúrában a Nagy Testvér a fő elnyomó, aki folyamatos megfigyelés alatt tartja az embereket, és ez alapján jutalmazza vagy bünteti őket. Beköltözésünk pillanatában minden újságíró a profi, tárgyilagos megfigyelő pozícióját próbálta felvenni, hogy aztán három percen belül beszippantson bennünket az egész, és három nap alatt lejátszottunk egy teljes évadot. Nemcsak aludni volt nehéz a mindent felvevő kamerák kereszttüzében, de az emberi kapcsolataink is gyorsvonati sebességgel változtak-alakultak. A magam nevében elmondhatom: a BB ház olyan volt számomra, mint egy tükör, és ha belenéztem, egyáltalán nem tetszett az a kép, amit benne láttam magamról. (Anyámnak sem tetszett, amikor behívták a tévé reggeli műsorába, és bejátszották a jelenetet, amikor egy pezsgősüveggel a kezemben ugrok hasast a jacuzziba.) A kijövetelünk után pedig többször is összejártunk a kollégákkal: a BB-ház-beli napok összekovácsoltak minket, de a háttérben ott lappangott az is, hogy ezt az élményt csak azokkal közösen tudjuk feldolgozni, akik valóban át is estek rajta.
A Nagy Testvér figyel
Mit sem sejtett minderről az a tizenkét ember, akik a Big Brother első szériájába bekerültek. Reality show-t ekkor már láthattunk Magyarországon. Ilyen volt a Viasat nevű kábelcsatornán a Bár című műsor, amelyben a lakóknak szintén be kellett költözniük, és egy vendéglátóhelyet üzemeltetni. A Bár azonban nem volt annyira profi és csillogó-villogó, mint a húsz éve, a nagy csatornákon elstartoló műsorok. A Big Brothert egy holland médiavállalkozó, John de Mol találta ki. A formátum arról szólt, hogy egy bekamerázott házba beköltözik néhány idegen, teljesen leválasztják őket a külvilágról, és különböző feladatokat kapnak – miközben a nézők követhetik a személyiségfejlődésüket és élvezhetik a konfliktusaikat. (Kicsit egyszerűbben fogalmazva: kukkolhatnak.) A kiszavazások után pedig egy játékos marad állva, aki elvisz egy nagyobb összeget. A kezdetekben az Aranykalitka nevet akarták adni a műsornak, de aztán valakinek eszébe jutott a Big Brother elnevezés. Az Endemol cég formátuma elképesztően sikeres lett: végigsöpört a világ tévéin, és a kétezres évek elején a valóságshow-k elárasztottak bennünket. És hogy mi volt ezekben a műsorokban az érdekes?
– Amikor a TV2 akkori vezetői megkerestek, hogy legyek a producere ennek a műsornak, senki nem értette, mi lehet jó benne – mondja Radnai Péter. – Ekkor elutaztunk Görögországba, ahol már épp a vége felé járt az ottani BB. Amikor besétáltunk a sötétített üvegek mögé, ahonnan a kamerák vették a történéseket, egyszer csak ott állt egy ismeretlen nő az orrom előtt. Éppen hajat szárított. És akkor rádöbbentem, hogy én még nem láttam ilyet. Mármint: nem hajszárítást, hanem hogy ilyen közelről beleshessek másvalaki életébe. Noha nem volt bennem erre vágy, mégis lenyűgözött – és akkor megértettem, miért rajonganak ezért világszerte.
Pongó, Renato és a többiek
A Big Brother a műsorvezetőkből is igazi sztárt csinált. Liptai Claudia ezzel a műsorral eljutott karrierje csúcsára, hogy aztán évekig ott is maradjon. Till Attila pedig – akit addig éjszakai, értelmiségi-összművészeti műsorokban láthattunk –, úgy robbant be a köztudatba, akár egy popcsillag. Az első széria lakói még egészen mások voltak, mint a mostani valóságshow-szereplők. Míg a maiak már kikupálták magukat az eddig látottakon, és ismerik a dörgést, addig a 2002-ben a BB-házba bevonuló figurák visszatekintve hamvas és ártatlan arcoknak tűnnek. Míg ma már extrémebb jelentkezők közül válogatnak a szerkesztők, ők jobban hasonlítottak a hétköznapi emberekhez. Voltak persze köztük is érdekes figurák – például Pongó (Lassan Zoltán), a komlói exrendőr, aki fehérneműbolti eladó lett, aztán meg villalakó. Vagy Zsanett (Horváth Zsanett) Gellénházáról, akibe a Bokrosról érkezett Szabi (Gyovai Szabolcs) volt halálosan szerelmes. Vagy a fővárosból érkezett Renato (Renato Pavesi), aki csodaszépen gitározott, valamint – kevésbé csodaszépen – káromkodott olaszul. Hozzá és a kaposvári Évihez (Párkányi Éva) fűződik a médiatörténelmi pillanat: az első szexuális aktus, amely miatt megszakították a TV2 adását, hogy a nézők élőben élvezhessék a „műsort”. Az évad győztese – inkább ennek ellenére, mint ezért – Évi lett; a nézők megismerték személyiségének több rétegét: egy őszinte, kedves, csupa szív, állatokkal és emberekkel önzetlenül és jól bánó lányt. Amikor kijött a BB házból, a Nők Lapja interjút készített vele: teljesen reálisan látta önmagát, a helyzetét, és bizakodott a jövőjében. Később aztán az élete félrecsúszott és tragikus kanyarokat vett – az akkori interjút olvasva, ennek nem a show volt az oka.