Korábban soha nem jegyzeteltem, nem írtam naplót. De 2015-ben volt egy szívinfarktusom – közvetlenül azután, hogy befejeztük a Kincsem című filmet. Karácsony előtt elmentünk Ausztriába síelni egy kaszkadőr kollégámmal. És egyszer csak éreztem, hogy gáz van: olyan volt, mintha egy baltát vágtak volna a mellkasom közepébe. Másnapra egy kicsit jobban lettem, és reggel a kollégám mondta, hogy szeretne még egyet csúszni. Felmentünk a hegy tetejére – közvetlenül a szívinfarktusom után –, és lesíeltünk. De aztán persze hamar kórházba kerültem, és amikor kijöttem, egyszer csak elkezdtem írni a jegyzeteimet.
Nagy fordulópont volt ez?
Annyira azért nem ijedtem meg – nem volt halálfélelmem, vagy ilyesmi. De azért… Én ’53-as srác vagyok, úgyhogy most lesz az ötvenéves érettségi évfordulónk – és a fele osztály már nem él… De inkább a feleségemen láttam a rettenetes aggodalmat. Ám hat hét után minden visszatért a rendes kerékvágásba, és elkezdtem forgatni az Atomszőke című filmet Charlize Theronnal. Egyedül azon aggódtam, hogy sok vérhígító gyógyszert kaptam, és a márványpadlón kellett többször összecsuklanom. Így is lesznek az emberen sebek, de a vérhígítótól hatalmas véraláfutások képződnek a testen.
Hová tűnt ez a fajta vagányság a világból?
Mindenből ki lehet szedni magadnak valami jó dolgot. Én ebből, a kezemben lévő kávéscsészéből is kikaparnék valamit. De az okostelefonokból nem lehet. Az okostelefonok, a digitális világ kinyírta a vagányságot. Itt nőttem fel Csillaghegyen, itt pecáztunk a Római-parton, igazi vagány csávók között. Nem kellett a szomszédba mennünk a hülyeségért. Ment a műsor, egész nap az utcán voltunk. Igazi külvárosi csibészség volt minden percünk: üde és felszabadult. A sport is nagyon sokat számított, mert mindenki sportolt valamit. Kajakoztunk, dzsúdóztunk, saját focicsapatom volt. Szeretnék is majd egy rövidfilmet készíteni a gyerekkoromról: az lenne a címe, hogy Égig érő álmok. A történet 1961-ben játszódik, és olyan jeleneteket tervezek bele, amik meg is történtek. Hogy bementem a tanári vécébe, bezártam az ajtót, és kimásztam az ablakon, a tanárok meg nem tudtak bemenni a mosdóba. Vagy amikor elloptam egy a napernyőt, kinyitottam, és leugrottam vele a hídról, bele a Dunába. Amikor az egykori iskolám igazgatójával beszéltem – elkértem tőle az épületet forgatási helyszínnek –, azt mesélte, volt olyan nyolcadikos diákja, aki még soha életében nem kirándult. Sokan a patak kövein is csetlettek-botlottak, mert nem tudták, hogyan kell egyikről a másikra lépni. De közben persze egész nap a telefont nyomkodták.
Neked viszont szinte egyenes volt az utad a kaszkadőrséghez.
1974-ben, amikor még lejártam cselgáncsozni, két barátom hívott el. „Piróka, tudsz lovagolni?” – kérdezték. Rávágtam, hogy persze. Gondoltam, ha a biciklizés megy, a lovaglás sem lehet olyan nehéz. Másnap bemegyek a pomázi lovardába, már mindenki válogatja ki magának nagyban a lovakat, amikor megszólít egy asszisztens, és szól, hogy húzzam fel a csizmámat. Persze nem vittem magammal csizmát, mert nem tudtam, hogy kell. A sarokban találtam valami ócskát, azt felhúztam. Eddigre már mindenki kiválasztotta magának a legjobb lovakat. Nagyon hamar kiderült, hogy egyáltalán nem tudok lovagolni, azt sem tudtam, mi az az ügetés. Szégyenszemre le kellett szállnom, a többiek meg szépen elporoltak a forgatásra. Másnap is ott voltam a lovardában, mert elhatároztam, hogy megtanulok lovagolni. Az összes spórolt pénzemet erre szántam. Majd jött a Szerelem és halál című film forgatása, és ott döntöttem el véglegesen, hogy kaszkadőr leszek. Pedig abban éppen annyira tudtam csak lovagolni, hogy nem estem ki a nyeregből.
Magyarországon topkaszkadőr lettél. Hogyan vezetett az út Amerikába?
’78-ban egy itthoni forgatáson találkoztam három amerikai kaszkadőrrel. Az egyik, Bobby Boss volt akkor a legerősebb amerikai kaszkadőr-szakszervezet elnöke. Összebarátkoztunk, leveleztünk, kaptam tőle amerikai kaszkadőrjelvényeket, amiket felvarrtam a dzsekimre. Ha valakinek volt ilyen, az rögtön feltűnt az amerikai kaszkadőrszakértőnek. A Schwarzenegger főszereplésével Budapesten forgatott Vörös zsaru forgatásán éppen ez történt, és így közelebb tudtam kerülni a külföldi kollégákhoz. De nem volt egyértelmű, hogy Amerikába menjek. Rengeteg ilyen kávézó van Amerikában, mint ahol most ülünk. De a fekete itt esik nekem a legjobban. Olyan mélyek a gyökereim, és annyira szeretem a hazámat, a magyar és az európai kultúrát, hogy nehéz volt innen elszakadni. Még mindig nagyon jól élnek Amerikában, óriási hozzánk képest a különbség, de figyelj: itt nőttem föl Csillaghegyen. Én magyar gyerek vagyok.
Először Amerikában találkoztunk, Andy Vajna házában, de nem tudtunk bemutatkozni egymásnak, mert órákon át ugráltál a medencébe a trambulinról. Ekkor forgott a Terminátor 3., és mondta Andy, hogy éppen arra gyakorolsz.
Ennél jóval többről volt szó. Ezt a könyvben sem írtam le, mert nem akartam kibeszélni – pláne nem hencegni vele –, de én 2000-től 2006-ig Andynél laktam. Ötvenhét évesen eldöntöttem, hogy nekifutok az amerikai állampolgárságnak, de ahhoz meg ott kellett lennem folyamatosan. Papíron most is ott élek, de már nyugdíjas vagyok, és csak munkavállalói zöldkártyám van. De Andy sosem nyomott be sehová. Mindig azt mondta: „Megmutatom az ajtót, de neked kell belépni rajta.” És hiába dolgoztam rengeteg filmben, minden castingon – szereplőválogatáson – újra és újra meg kellett jelennem, és a nulláról kezdeni az egészet. Hiába van olyan hosszú kaszkadőrkreditem, mint szinte senki másnak, akkor is el kell mennem ezekre. Persze az segít, hogy ismernek a szakmában, adjuk-vesszük a híreket, és ha már dolgoztál valakivel, könnyebben bekerülsz egy produkcióba. De így is van, hogy hónapokig szinte semmi nem jön, utána meg hirtelen adódik több lehetőség is.
Ausztria, 1991, Winnetou Színház – Gábor egy gonosz bandita dublőreként veti magát a mélybe
