„Gyere, polos, nem fog fájni, csak lecsapunk, aztán szépen lehet továbbállni” – énekelték családtagjaim, apa és lánya, a fényben úszó szobában. Megejtően szép improvizáció, értékeltem is volna, ha nem lett volna este tizenegy óra, a műszakom vége, másnap suli, munka, fél hetes kelés… Kissé idegesen léptem a szobába.

– Ti mit csináltok itt? Alvás van! – így az anyai vasszigor.

– De anya, van egy poloska a szobában – szólt a nagylányom ártatlan képpel.

– Miért nem csapjátok le?

– Nem tudjuk, hol van – így a férjem.

– A fényre megy, már mondtam – feleltem. Fél percbe sem telt, megjelent a szóban forgó félelmetes, félcentis szörny, és hopp!

– Elkaptam – szóltam diadalittasan. – Jóccakát!

Szerintem járt volna nekem a taps, de megelégedtem azzal, hogy a nagylányom aludni tért. De láttam már ennél is durvábbat: egyszer Betti barátnőm azon ügyködött, hogy végre elaludjon mindhárom gyermeke. Az egyiküket épp egy szúnyog kínozta – anya, gyere, kiabálta sírós hangon. Betti nyolc hónapos terhesen egy másodpercen belül, mint a villám, felemelkedett, a levegőbe markolt, és a véres szúnyogplecsnit ámuló fia szeme elé tárta: tessék, most már alhatsz. „Na látod, így hitetjük el a gyerekekkel, hogy anya mindent meg tud oldani” – mondta a barátnőm.

Azóta eltelt bő tíz év, és Betti olyan helyzeteket oldott meg négy gyerekkel, hogy Batman vagy Pókember is sírva adná vissza az iparengedélyét. Pedig a férjével elosztják a feladatokat, de a férfira marad a pénzkeresés napi közel tízórás munkája, Bettié pedig a gyerekgondozás, -nevelés, a család egyben tartása, a logisztika megszervezése, a gyerekek fizikai, mentális egészségének biztosítása… A tennivalók listája végtelen.

Kőbe vésett női-férfi feladatok?

Nem kell hozzá négy gyermek, elég egy vagy kettő is – mi két lányt nevelünk a férjemmel. Érkezésük előtt éveken át együtt éltünk, magától értetődően ment a munkamegosztás: ha megéheztünk, valamelyikünk főzött, ha valakinek elege lett a rendetlenségből, elpakolt. Ám mivel jó sok szociológiát tanultunk az egyetemen, tudtuk, hogy a hozott mintánk hatni fog ránk – amelyikben felnőttünk, és amelyik a legtöbb családban uralkodó: a nő dolga a gyerekek ellátása, a férfi pedig keressen sok pénzt. A férjemmel meg is beszéltük, mi közösen vállalunk majd minden feladatot. (Bár gyereket szülni én fogok.) Így jól kicselezzük majd a szociológiát, amely állítja, akármilyen iskolázottak és elszántak a párok, az első gyerek érkezése után helyükre kattanhatnak az évezredes szerepek: apa vadászni mamut, anya őrizni tűzhely… Míg pici baba volt az első lányom, ha elmentem otthonról, kilométeres listát írtam a férjemnek, sőt el is mondtam neki, hogy így, meg úgy, de almalében oldja fel a vitamint, de ne ültesse a gyereket a mesecsatorna elé – rém idegesítő lehettem. Pedig igenis bíztam benne, de… úgy éreztem, csak én tudok mindent jól megoldani. De a gyermek szoptatásán kívül mindenre képes, nem csupán ő, minden férfi. Mégis nehéz volt elengedni ezt a mindenhatóságot. A barátnőim körében, pláne míg kicsik voltak a gyerekeink, ez volt a leggyakoribb téma: ki hogyan küzd meg saját magával, a háztartással, a munkamegosztással – az egyikünk kényszeresen főzött mindennap frisset, a másikunk úgy érezte, muszáj naponta porszívóznia, mert rend a lelke, a harmadik mindent kivasalt. Pedig Vekerdi tanár úr megmondta, vasalni tilos, viszont kötelező saját magunkat tölteni. Gyakran éreztük, hogy minden teher rajtunk… De a nagyját elengedni sem tudtuk.

Az igazi lehetetlen küldetés

Úgy tűnik, hazánkban az anyatejjel szívják magukba a nők a gondolatot – a felmérések is ezt támasztják alá –: az ő dolguk a gyerekek, a háztartás ellátása. A nyomás hatalmas, erre ráerősít a hivatalos retorika – szüljetek, nők! – és a közösségi oldalak. Elég csak kinyitnunk egy hírfolyamot: csodás, gyermekeket szórakoztató élményekkel, fantasztikus teljesítményekkel – kitűnő lett, megnyerte, felvették… – vagy épp ínycsiklandó kajákkal – „húsz perc alatt összedobtam” – szembesülhetünk. A külső elvárás találkozik a belső igénnyel, sőt, ez részben identitásunk alapja: elvárjuk magunktól, hogy a legjobbak legyünk, erőnkön felül is. A kétkeresős családmodell elterjedésével – ez nem önmegvalósítás, hanem szükségszerűség – a nők munkaerőként is a maximumot várják el maguktól, és a munkaadók is tőlünk. Ez a lehetetlen küldetés receptje. Kutatások szerint a családi munkamegosztás globálisan picit igazságosabb lett, de maradt a hagyományos: a nők jóval több házimunkát végeznek. Sőt: az „intenzív anyaságot” már definiálja a tudomány, azt a rengeteg – fizetetlen – érzelmi, mentális és fizikai munkát, melyet alapvetően a nők vállalnak a gyerekek fejlődéséért. Azért is, mert kényszerét érzik ellensúlyozni, hogy pénzkereső munkájuk miatt többet vannak távol a gyerekeiktől. Mindez a pandémia hatására fokozódott – a karantén időszakában a nők végezték az otthoni munka oroszlánrészét (lásd keretes írásunkat).

Nő is, férfi is megoldhat mindent

Bár a hagyományos női-férfi munkamegosztás domináns hazánkban, a tudomány nem ismer olyat, hogy női készségek, férfikészségek. A kompetenciák, az, hogy mihez értünk, tanulhatók és családon belül is alakíthatók. Tatár Szilvia hagyományos családból érkezett, ahol „az apám azon is kiborult, ha a sótartóban durva szemű volt a só… szerencsére a szüleim elváltak.” Mikor huszonhárom évesen hozzáment a férjéhez, folytatta a tradíciót. Szilvi örökmozgó, régen könyvelő munkája mellett nordic walkingot oktatott, ma sportrehabilitációs tréner, fut, masszíroz, ráadásul úgy süt meg főz, hogy bármelyik gasztromágus megirigyelhetné… Ezt a csúcsteljesítményt három gyerek mellett is hozta, míg ki nem merült. Hiába kérte a férjét, majd kamaszodó gyerekeit, hogy szálljanak be az otthoni munkába. „A sokadik elhatározásom után – meséli –, miszerint jobb, ha elválok, mert eggyel kevesebb gyereket kell pátyolgatnom, felismertem, hogy meg kell mondanom, mit és hogyan szeretnék, addig csak veszekedünk. A férjem is rájött, hogy a gyerekek nem azért nem csinálnak semmit otthon, mert én – ugye, ki más, hiszen ezt is az anyák dolgának tartjuk – nem tanítom nekik, hanem mert azt látják, hogy anya meggebed a házimunkában, egyedül. Amint a férjem végre együtt gályázott velem, a gyerekek is beszálltak. Rájöttek, hogy ők is képesek mindenre. Én magam is arra, hogy ne vállaljam túl magam, mártírként. Ma már mindenki dolgozik az önismeretén, és a férjemmel jövőre lesz az ezüstlakodalmunk.”

Gondoskodom, tehát vagyok?!

De honnan ez a mindenhatóság, amit a pszichológia omnipotenciának nevez? Miért érzi kötelességének sok nő, hogy mindent megoldjon?! Magam is gyakran hiszem, hogy én tudom a legjobban, egyszerűbb, ha meg is csinálom. Akkor is, ha se időm, se erőm, ha még kimerültebb és – ez a lényeg – ingerült leszek a túlteljesítéstől… Így születik a mártír, aki, természetesen, lehet a férfi is a kapcsolatban.

Buda Béla pszichiáter 1992-ben leírta, magyarázza Hoffmann Katalin pszichológus, hogy hazánkban a túlgondoskodó, a felelősséget átvállaló női szerep – a mártír – erénynek számít, megbecsülés övezi. A nő, aki kitart a megbízhatatlan, akár bántalmazó partner mellett, a család összetartása érdekében, annyira magától értetődő, gyakran észre sem vesszük. Ez is gyerekkorban alapozódik meg: a rosszul működő családokban a gyerek azt érzi, ő nem fontos, igényeit alá kell rendelnie a felnőttekének. Sőt, a családi béke érdekében, vagy mert érzi, hogy az egyik szülőjén óriási a teher, félti őt – gondoskodik magáról, kisebb testvéreiről. A „gondoskodom, tehát vagyok” lesz az önbecsülés alapja. Vagyis épp akkor érezzük magunkat mihasznának, ha nem a mártírszerepet visszük tovább. Sok önismereti munkával lehet megszabadulni tőle, sőt, még több terápia és szerencse is kell, hogy ne hasonló párt válasszunk, mint anyánk vagy apánk tette… Mert ami ismerős, az a komfortos: akkor is az, ha nem jó nekünk…

A társfüggés gyakori, de leküzdhető

Hoffmann Katalin épp hazánk egyik legnagyobb tabutémájából ír könyvet, a szenvedélybeteg vagy más szempontból diszfunkcionálisan működő családban való felnövekvés hosszú távú következményeiről. Hogy jön ez ide? A WHO idei jelentése szerint hazánkban kétmillió problémás alkoholfogyasztó él, többségben férfiak…

A szenvedélybetegség szétzilálja a családokat – áldozatok árán lehet csak egyben tartani, és ezt gyakran meghozzák a nők (és a gyerekek velük együtt), mert a család egyben tartása, a látszat fenntartása a legerősebb parancs az életünkben. De a függés szinte automatikusan kitermeli a társfüggő működést – aki akkor is kitart, küzd a kapcsolatért, ha az a bőrére megy… A minta alattomosan öröklődik tovább, és a félelmetesen nagy szám – kétmillió! – miatt nagyon sok család érintett. Ember legyen a talpán, aki ezt ki tudja védeni, de nem lehetetlen.

Somogyi Eszter kétgyerekes anya, biológus-kutató, Hegyeshalomról származik. Mérnök férjével teljes családi életet élnek – mindkettejüknek fontos a hivatása. Eszter hét és fél éves volt, amikor a kishúga megszületett, tíz, amikor az öccse. Imádta a húgát gondozni, játszani vele – később már szülői értekezletre is járt. Édesanyjának szüksége is volt a segítségére: súlyosan alkoholista férje ötvenévesen meghalt.

A győri kollégista Eszter aztán megismert egy családot, amely példaképe lett: „Arra gyúrtam, nekem is ilyen legyen…” Tizennyolc évesen találkozott egy főiskolás fiúval, első szerelmével, Petivel. Huszonöt éve alkotnak párt, két kislány, a kilenc és tizenegy éves Bíborka és Kamilla szüleiként.

Eszter pár hónapos elsőszülöttje mellett írta a doktori dolgozatát. A férje támogatta ebben. „Azt kellett megtanulnunk, hogy sok külső, és még több magunkkal szembeni elvárásunkat is el kell engedni. Ha fut a ház, fut a kert, hadd fusson. Mert a gyerekek nálunk az elsők. Nem a feladatainkat osztjuk meg, hanem az életünket: újra és újra át kell beszélnünk, hogyan jó.”

Az apák szerepe a karanténban

A társadalomtudósok a 2020. május–június közötti karantén alatt ötvenkét magasan képzett, nyolc órában dolgozó, tizennégy év alatti gyerekeket nevelő anyával készítettek interjút az otthoni munkamegosztásról. Az eredmények szerint akik eddig is a hagyományos felosztás szerint működtek, kitartottak ennél, a férj maradt a „néha besegít” szerepben.

Voltak, akik a terhek ellenére a karantént lehetőségnek látták, hogy több időt töltsenek együtt a gyerekeikkel – így ellensúlyozva, hogy a munkájuk miatt korábban kevesebbet lehettek együtt. Az is „megérte” számukra, hogy a pénzkereső feladataikat hajnalban vagy éjjel kellett teljesíteniük. Azokban a családokban pedig, ahol az apa addig is kivette a részét a család ellátásából, a terhek egyenlőbben oszlottak el. Általánosságban a nők úgy érezték, hogy szerencsések, mert a férjük végre otthon van, jelen van – és maguk alakították úgy, hogy az apának több ideje jusson a gyerekekkel együtt lenni: „Ha a férjem nem is vesz részt a házimunkában, a tény, hogy a gyerekeivel van, számomra kiegyenlíti a mérleget” – mondta egy háromgyermekes tanárnő. (A kutatást jegyző szociológusok: Nagy Beáta, Geambasu Réka, Gergely Orsolya és Somogyi Nikolett.)

Rácz Zsuzsa

Fotó: Getty Images