–… aztán jobbra kell fordulni. Az állomástól nem messze vagyunk.
Mint kiderül, az állomás közelsége kulcsmondat, mert amikor a négygyerekes Dőry család annak idején új otthont keresett, csak olyan település jött szóba, ahová kötöttpályás közlekedéssel el lehet jutni. Itt, Egyházasfalun, a legendás polihisztor, Simonyi Károly szülőfalujában alacsonypadlós, légkondicionált villanyvonatok járnak, azokkal huszonöt perc alatt elérhető Sopron és Szombathely.
– Már az állomáson bekapcsolom a laptopot, a vonaton elintézem a levelezésemet, és viszem magammal az elektromos biciklit is, még töltöm is – mondja István. Magdi hozzáteszi, hogy amíg a gyerekek Sopronba jártak iskolába, és ő is oda járt dolgozni, a lecke egy részét is a kényelmes, fűtött vonaton írták meg.
A nagy asztal körül, ami mellé a kertben letelepszünk, két napja még egy ökotábor gyerekei zsibongtak. Birtokba vették a kertet és a falut, kalácsot fontak, kemencét tapasztottak, és tényekkel, számokkal alátámasztott ismereteket kaptak arról, hogyan kell a Föld erőforrásait mértékkel használva élni.
István fizikus, az Edutus Egyetem oktatója, Magdi gyógypedagógus. Közös szenvedélyük a fenntartható élet és az ezzel kapcsolatos ismeretek terjesztése. Az ő indíttatásuk alapvetően erkölcsi, azt vallják, hogy olyan életmódot kell választani, ami a világon minden embertársunk számára élhető életet jelent. Szerintük ez a migrációs problémák tetemes részét is megoldaná. Amúgy mindketten Budapest sűrűjében, villamos és trolibusz rázkódása mellett nőttek fel, majd házasságkötésük után először egy vidéki nyaralóba költöztek, ott született az első két gyerekük. Pár évet töltöttek Freiburgban is, ahol ötleteket és példát kaptak, ezután költöztek Szentendrére, mert azt hitték, hogy a hegy és víz ölelte településen minden adott a jó minőségű életmód kialakításához. Ma már látni, hogy Szentendre fuldoklik az autóktól, a lakosságnövekedéstől, Dőryék már húsz éve látták, hogy a jobb sorsra érdemes városban mindent az autózáshoz terveznek.
– Nem akartunk ott maradni. Levelet írtunk száz településnek, kérdéseket tettünk fel, és a beérkező válaszok alapján pontrendszert dolgoztunk ki – magyarázza István, akiről a nap folyamán kiderül, hogy a rendszerek, statisztikák, adatok és görbék fontos szerepet játszanak az életében. Ő ugyanis nem szórja az igét, hanem szállítja az adatokat, a bizonyítékokat állításai alátámasztásához.
– A kötöttpályás közlekedés alapvető szempont volt, de az is, hogy ne legyen a faluban olyan intézmény, például gyógyfürdő vagy kastély, ami mindent maga alá gyűr a településen – teszi hozzá Magdi. – De legyen olyan homogén közösség, amit nem szakítanak szét ellentétek. Amikor először megjelentünk itt, 2006. december végén, sivár képet mutatott a vidék. Sár volt, sötét, a ház pedig bontásra ítélt állapotban állt. Mégis ezt választottuk. Itt van mellettünk az erdő, közel az állomás, csend, nyugalom, jó szomszédok.
Napelem, de mértékkel
Az akkor tizenhat éve lakatlan, vert falú vályogházban több volt az egér, mint a pók, de ők a két kisebb gyerekkel – a nagyobbak már egyetemre jártak – és egy megmentett húsvéti báránnyal beköltöztek. A bárány megtanult focizni, labdát kergetve vágtatott a kerten át, és ők is megtanultak sok mindent. Évente hőszigeteltek egy-egy falat, fejlesztettek, dolgoztak, két pedagógusfizetésből haladtak előre. Hozzáteszik, hogy az ingatlanért anno nem egészen kétmillió forintot fizettek, vagyis ha mindezt egy ötvenmilliós telken, kölcsönökkel terhelten kezdték volna el, nem tartanának itt. Így viszont…
– Nemigen lehet toldozni-foldozni a fosszilis energiahordozókra épített életformát – szögezi le István, miközben Magdi meggylevét iszogatjuk az árnyas fa alatt. – Ha tanácsolhatok valamit, akkor azt mondom: bele kell ugrani az életmódváltásba. Ha valaki arra vár, hogy egyszer majd minden körülmény összeáll a változáshoz, annak megsúgom, hogy ilyen sosem lesz. Mi egyszerre tettünk egy nagy lépést, amikor idejöttünk, egyikünknek sem volt itt állásunk. De egy hónapon belül érkezett öt ajánlat is. Bátornak kell lenni. Most, a rezsiárak emelkedése talán többeket elgondolkodtat, hogyan is élnek, miért is dolgoznak olyan sokat… A számlákért? Sokan azon is szörnyülködnek, hogyan lehet autó nélkül falun élni. Röghöz vagytok kötve, mondják. Pedig inkább az olyan problémáktól távolodunk el, amelyek másokat nyomasztanak. Nem ülünk dugóban, nem költünk rengeteget autóra, nem járunk bevásárlóközpontba, itt nincs zsúfoltság, sok bosszantó körülmény, viszont közelebb kerültünk a természethez, az emberekhez, a gyerekekhez, a kerthez, az állatokhoz.
Bent a házban megnézem az éves villanyszámlát, és nem akarok hinni a szememnek: 4 kWh! Ennyiért fizetnek az egész évre. A számlán két árulkodóbb tétel: mért fogyasztás 575 kWh, mért betáplálás: 571 kWh! A tetőn látható négy napelem és a ház tetőterében kiépített energiaközpont ezt tudja! Napelemes áramátalakítók és akkumulátorok tárolják és táplálják be a napenergiát, mindez tudatos háztartási működéssel minden fontos eszköz üzemeltetésére elég. Van hűtő, mélyhűtő, fagyasztó és mosógép is. A ház képes sziget üzemmódban, vagyis a hálózat nélkül is működni. A rendszer István fejlesztése, a látottak alapján a tudását és a tapasztalatait érdemes lenne jobban kihasználni.
– Érdemes lenne… Néhány embernek már próbáltam elmagyarázni, hogy a cégek túl sok napelemet vetetnek meg az emberekkel, én akár ötszázezer forintot is tudnék sokaknak spórolni. Ám a legtöbben inkább a cégek jól elővezetett ajánlataira hallgatnak. Pedig a túltermelés nem jó, és sok esetben a napelemes megoldásnak nincs akkumulátoros része, ami ugyancsak fontos lenne.
Az energiaközpont eszközeinél ismerősebb terep a konyha, ahol a sarokban egy sparhelt áll.
– Mondjuk így: biotermo konyhapult – mutat rá István, mert szerinte az emberek csak akkor veszik komolyan a jól bevált eszközöket, ha hangzatos néven emlegetik őket. – Ez meg a nanohullámú sütő – nyitja ki a kis, hungarocellből készített doboz ajtaját. – Itt hidegen és melegen lehet tartani bármit, főzéskor, forrás után betesszük a lábast, és megpuhul benne az étel.
Spórolás, hatékonyság, tudatosság, figyelem! Mosogatógép helyett három lavór a szekrény tetején, és ha valaki erre elhúzza az orrát, gondoljon a számláira. Most jön el a globális ébredés. Most derül ki, hogy az életmódunk kényelmes és pazarló, egyre többen jönnek rá, hogy mindkettőért drágán kell fizetni. Csakhogy az emberi gondolkodás éppen úgy meg van mérgezve, ahogy a levegő és a víz, ugyanolyan módosított, mint termesztett növényeink genetikája. Vajon attól jó az élet, ha az ajtóig hozzák a pizzát, és ha egy nagy autó csomagtartójába pakolhatjuk a megvásárolt műételt és műitalt? Tényleg az az igazi öröm, amiért pénzt kell adni? István és Magdi sokak számára talán csodabogár, de egyre többen kezdik kapiskálni, hogy az út, amelyen járnak – tévút.
– Mindenünk van, ami fontos – szögezi le a házaspár. – Tizenhétféle szállítóautó áll meg a ház előtt. Házhoz jön a posta, a kenyeres, a húsos, a sajtos, még a fagylaltos is. Házi tejet is hozattunk, letették a ház elé egy kannában a padra, és ha a szomszéd látta, hogy délig nem vettük be, mert nem voltunk otthon, betette a hűtőjébe. Ez a figyelem, a sok kölcsönös segítség, egymás számontartása, megint csak az élet minőségét javítja.
– Sokan, ha beköltöznek valahová, várják, hogy majd befogadják őket, aztán panaszkodnak – csóválja a fejét Magdi. – Pedig nekünk kell gesztusokat tennünk, kezet nyújtanunk. Én azzal kezdtem, hogy énekkart szerveztem, ott éveken át együtt énekelt gyerektől idősekig mindenki. A szomszédainktól pedig annyi segítséget, lelki és egyéb támogatást kaptunk, hogy csak remélem, meg tudjuk hálálni nekik.
