1965. nyár eleje. Mi mindent tudtam, és mindent nem

Vettem magamnak a bátorságot, és elindultam szülővárosomban, Egerben a Ki Mit Tud?-on. Előtte orvosi asszisztensként egyszer már beadtam egy injekciót az egyik betegnek, utána szerencsére csak én lettem rosszul, és nem a páciens, ezzel bizonyítottam önmagam előtt, hogy halált megvető bátorságra vagyok képes, és ez merszet adott, hogy kiálljak zsűri előtt énekelni a színpadra. Jókedvemben reméltem, hogy tovább engednek, rosszkedvemben biztos voltam benne, hogy azonnal leselejteznek, aztán történt velem ez is, az is. Táncdalénekesnek lenni a hatvanas években egyfajta stílust jelentett nálunk, amit én autodidaktaként nem is ismertem, hanem a külföldi rádiókban hallott rockos, jazzes, metálos számokkal álltam ki. A zsűrit persze sokkolta a produkcióm, és hosszú, heves vita után született meg végül a döntés, hogy na jó, nagy jövőt nem jósolnak ennek a katyvasznak, de menjek tovább. Néhány selejtezőn így csúsztam tovább, mígnem eljutottam a döntőig. Itt szerencsére a zsűriben ott ült két nagyszerű zenész, Pernye András és Petrovics Emil, akik bátorítólag szóltak rólam. Valójában ezzel indult a pályám.

A közönség és a zsűri is lelkesen fogadta a Táncdalfesztiválon

1966. augusztus. Annyira hittem magamban

A legendás Táncdalfesztivál. Számomra sokkal egyszerűbb volt, mint a Ki mit tud?, mert ott sok dallal kellett készülni, itt viszont Gyulai Gaál János zsenialitása révén megkaptam a Nem leszek a játékszered című számot, amiben – ma már tudom – eleve benne volt a nagy siker lehetősége. A közönség is, a zsűri is nagy lelkesedéssel fogadta, és ez átsegített a még mindig kezdeti botladozásaimon. A hitem nagyobb volt, mint a tudásom. Egy tekintélyes szakember mondta utána, hogy olyan volt, mintha egy versenyautó indult volna el a biciklisek között…

1970. szeptember. A legrosszabb dalom

Egy másik fesztivál. Nemzeti Színház, nagyzenekar, fényes díszletek, pazar ruhák, tele nézőtér, csupa fény és elegancia. Mondták, hogy csak egy dalt kell elénekelnem. Végre egyszerű, könnyed kenyérkereset! Erre a fellépés előtti nap teniszezés közben elszakadt a vádlim. Iszonyúan fájt akkor is, másnapra viszont lábra is alig tudtam állni. Kínkeservesen becipeltek a színházba, erre ott kiderült, hogy az előadásra egész nap kell próbálni. A végén már csak vánszorogni voltam képes, nem is tudtam figyelni a dalra, de a környezetemben nem győztek vigasztalni, hogy meglátom, érdemes volt mindezt vállalnom, mert olyan nagyszerű dalt énekelek, hogy biztosan hatalmas sikerem lesz! Hát nem akarok túlzásba esni, de amint hozzákezdtem, rádöbbentem, hogy ilyen rossz számot még soha nem énekeltem. Végigkínlódtam, de közben megfogadtam, soha többé nem veszem a számra. Tartom azóta is. Ahogy elhangzott az utolsó hang, úgy futottam le a színpadról, mintha kutya baja nem lenne a lábamnak.

1972. november. Japánból szeretettel

Tokióban a Yamaha fesztiválon vettünk részt. A görcs megint bennem volt, hogy miként fog majd tetszeni nekik a mi keményebb rockzenénk, amikor Japánban akkor a kicsit érzelmesebb, operettesebb könnyűzene volt divatban. Ezzel együtt nagy megnyugvás hozott, amikor az első koncerten a közönség már velünk énekelte, hogy „van jó minden rosszbanˮ, ami igazán kacifántos lehetett egy helybéli számára. Az egész út sikeresnek bizonyult, olyannyira, hogy a végén megkeresett a szokásosnál is sokkal udvariasabban két komoly üzletember, hogy tárgyalni szeretnének velem. Előadták, hogy bár sejtik, mennyi lemezkötelezettségem lehet Európában, de nagyon hálásak lennének, ha közbe tudnék iktatni néhány dalfelvételt. Olyan dalét, amit esetleg még nem vettem fel odahaza, mert kint nagy siker lehetne. Na, jó, mondtam, próbáljuk meg, hátha találunk olyat. Találtunk, annál is inkább, mert velem addig itthon egy lemezt sem vettek fel. Így esett meg, hogy életem első lemezei Tokióban készültek.