Elvira kora negyvenes nő, jó munkahellyel, biztonságos párkapcsolattal. Azért kér segítséget, mert úgy érzi, nem kezelik jól a párkapcsolati problémáikat. Egyre több a feszültség és a veszekedés otthon.

– Komolyan úgy érzem, hogy elegem van.

– Miből?

– Mindenből, de főleg a férjemből. Azt hiszem, holtpontra érkeztünk, és döntenünk kell, hogy együtt vagy külön…

– A férje hasonlóan érez?

– Á, szerintem ő nem veszi ezt észre. Semmi ilyen érzelmi dolgot. Az a szavajárása: nem kell nyűglődni az életben, a problémákat csak meg kell oldani, és kész. Én meg ettől a falnak megyek! Hogy miért nem érzi meg, hogy én szenvedek mellette!

– Beszélt neki erről?

– Dehogyis! Minek? Hogy csak elnézzen mellettem? Vagy a falat bámulja ilyenkor, vagy fészkelődni kezd, és aztán azt mondja, dolga van.

– De ha nem mondja el neki, milyen problémákat lát kettejük kapcsán, akkor hogyan vár tőle valamilyen reakciót ?

– Hát … ez az… szerintem kutya kötelessége lenne, hogy észrevegyen dolgokat.

– Úgy, hogy nem beszél neki ezekről?

– Úgy. Vagyis az lenne jó, ha magától csinálna valamit. Mármint, érti… hozhatna virágot néha, megkérdezhetné, hogy telt a napom, és miért van rosszkedvem.

– Gyakran van rosszkedve?

– Szinte mindennap. De hiába, mert elmegy mellettem, fogja a telefonját és a gépe elé ül. Vagy leviszi a kutyát.

– Ezek mintha menekülőutak lennének…

– De miért menekül előlem? Lassan tíz éve vagyunk együtt, már megismerhetett volna annyira, hogy tudhatná, nem ez a megoldás. Mert ettől csak még feszültebb leszek!

– Lehet, hogy látja a problémákat, csak nincsenek eszközei a megoldásukra.

– És ez engem miért érdekeljen? Akkor keressen! Mióta együtt vagyunk, mindig mindent én oldottam meg. Én kezelem a helyzeteket. Én vagyok a teherhordó öszvér ebben a kapcsolatban. De meguntam. Érti?

Konfliktuskezelés a párkapcsolatokban

A párkapcsolatokkal foglalkozó kutatók általában azt mondják, hogy a hosszú kapcsolatoknak két fontos titkuk van. Az egyik a konfliktuskezelés harmóniája, a másik viszont az együtt átélt öröm vagy boldogság percei. Mindkettő szükséges ahhoz, hogy a két ember valóban közösséget alkosson. A problémák megoldásának számos módja létezik, és ezek ugyanúgy hozzátartoznak valaki karakteréhez, mint egyéb viselkedésbeli szokásai. Vannak, akik szinte keresik a konfliktusokat, mások menekülnek előlük. Ez lenne a két véglet, de a kettő között kevert formákat is találunk. Aki inkább kihívásnak éli meg a problémákat, az rendelkezik azzal a képességgel, hogy dinamikus érdekérvényesítéssel lenyomjon másokat, vagy legalábbis megpróbálja. A másik véglet azonban az alárendelődő vagy behódoló karakterek csoportja, akik inkább feladják és sarkon fordulnak a problémák láttán, mintsem megpróbáljanak tenni valamit. A párkapcsolatoknál sokszor látjuk, hogy a két véglet találkozik, ezek azok a kapcsolatok, amelyekben van elnyomó és van áldozat. Nagyon gyakori, hogy nem is látszik a felszínen semmi különös, csak épp az egyik félnek már nincs érzelmi kapacitása arra, hogy változtasson a konfliktusmegoldási képleteken. Ilyenkor azonban mélyül a két fél között egy láthatatlan szakadék, és megnő a valószínűsége annak, hogy az unalom és az elégedetlenség okán egyikük kitekint a kapcsolatból.