A nyaralás súlyos szabálytalanság, a hétköznapok zord megsértése, éppen ezért persze viszonyítási pont is: aránytalanul több emlék pihen a szívben róla. Egy kóbor hét, ami persze ugyanúgy sorbanállásból, bevásárlásból, reggelikészítésből, hisztiből, jégkrémalkukból és nehéz altatásokból áll; és mégis, mintha másik dimenzióban történne minden. A lányomat magasba dobálni a Balatonban, hallani, ahogy kacag, kergetni őket, és összeszorult torokkal nevetni rajta, ahogy az anyjával sikítva menekülnek előlem, nos, ez már a megtörténése pillanatában is kivételes élmény, nem kell, hogy az emlékek színes tintával vastagon körberajzolják. És sajnos nem csak azért nem, mert olyan gyönyörű az egész, hanem mert minden anyában és apában ott kuksol a gyerek, és ilyenkor könyörtelenül kéri a magáét, tolakodnak elő az emlékek, a hiányok.

Minden egyes pancsoláskor, fürdéskor eszembe jut, hogy engem az apám egyszer sem vitt el és be a vízbe, és persze le kell gyűrnöm magamban a tolakodást, a kompenzálást, hogy miatta ne húzzak túl semmit, ne erőltessem a bódult boldogságot lila szájig. Hanna, buzgó apja kordában tartására, ki is dolgozott egy hatékony módszert, ahogy a zánkai partokon tudtomra hozza, vége a fürdésnek. Elkezd „hínárfutárost” játszani, bőszen hordja ki a víz zöld tükrén lebegő mocsári gazt a homokozón túlra, és egyszer csak kint marad. Onnan, a biztos partról kiabál, jelez, integet bőszen, „gyere”. Ilyenkor már remeg, mint egy tál kocsonya, és amikor felkapom, és galoppozni kezdünk anyához meg a puha törölközőhöz, azt susogja zihálva a fülembe, „nagyon fázom, apa-bimbi”.

Nem tudom, hogy ilyenkor, a delikát pillanatok idején érdemes-e bezzegezni, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy bármikor hasznos lenne, de a Káli-medence tolakodó gazdagságát és sznobizmusát látva, Révfülöpre autózva, a város határában nem bírtam nem elmondani neki, hogy gyerekkoromban én is idejártam nyaralni, de a barátommal és az ő szüleivel, akik nagy baráti kegyelemből és némi szülői kényelemből (hiszen lefoglaltam a fiukat) hoztak magukkal. És hogy értem én, hogy egyeseknek természetes, hogy minden nap jár egy duplakakaós jégkrém, meg egy cső kukorica (mindkettő platinaárban), de mi olyan szegények voltunk, hogy sosem jártunk el a családdal üdülni.