Vámos Miklós kérdése:
Kedves Zsófia, az ország legkisebb színházát igazgatod, a Rózsavölgyi Szalont. Talán csak a néhai Komédium vehette volna föl vele a pindurkasági versenyt, de amögött egy kifejezetten tőkeerős vállalat állt. Mégis csődbe ment. Hogyan lehet gazdaságosan üzemeltetni egy ilyen mini játszóhelyet, főleg a mostani savanyú időkben? Az, hogy a gazdasági formája nonprofit közhasznú társaság, segít-e valamit? Továbbá: régebben nagyobb spektrumban működtél, a Budapesti Tavaszi Fesztivál vezetőjeként. Ha újra a te feladatod volna, mit csinálnál másként, mint akkor, illetve mint ahogyan a jelenlegi megbízottak intézik?
Zimányi Zsófia válasza:
Kedves Miklós, köszönöm, hogy most engem kérdezel. Egy „mini játszóhelyet” is épp olyan nehéz üzemeltetni, mint egy nagyobbacskát vagy egy még kisebbet. Mindenképpen kell hozzá stratégia, amelyet nehéz időkben gyakran áttervez a színházvezető. Pandémia alatt hetente, mostanában is egyre sűrűbben teszem ezt. Figyelek a változásokra, és reagálok rájuk. Fontos a gyorsaság ebben a szakmában is. Én például már rögtön az elején is stratégiát váltottam. A Rózsavölgyi Szalon 2012. április 11-én nyílt meg, a magyar költészet napján, és akkor még úgy gondoltam, hogy főként kamarazenélések, irodalmi felolvasások helyszíne lesz. Majd bemutattuk Anna Gavalda Szerettem őt című regényének színpadi változatát, és egy csapásra minden megváltozott. A nézők voltaképpen „kikövetelték” tőlünk a színházi folytatást, kicsit tehát ők is „társalapítói” a Rózsavölgyinek mint színháznak.
Akkor meg azon kezdtem töprengeni, mi az, amivel ki lehetne tűnni a budapesti színházi kínálatból. Miben legyünk mások? Tíz éve társadalmi szempontból érzékeny, színvonalasan szórakoztató, de mindig művészi igényű darabokat mutatunk be, és leginkább olyanokat, amelyeket mi játszunk először Magyarországon. Talán mondhatom, hogy a kortárs világirodalom és a kortárs magyar irodalom színházi műhelyévé váltunk. Jó néhány magyarországi színház átvette a Rózsavölgyi Szalonban játszott műveket. Nemegyszer a teljes produkciót is – színészekkel, jelmezzel, díszlettel együtt – „elkérték”. Mi pedig adtuk, mert így máshol még tovább élhet az adott előadásunk.
Képzeld, Miklós, én is megdöbbentem, amikor idén, a tizedik születésnapunk előtt, statisztikát készítettem. Kiderült: a 75 férőhelyes Rózsavölgyi Szalon egy évtized alatt 70 saját bemutatót és 2500 egyéb programot tartott, és 200 ezer néző fordult meg itt. Ez óriási szám. Végtelenül hálásak vagyunk a művészeinknek és a közönségünknek. Csak az elmúlt egy évben kilenc bemutatót tartottunk. A következő szezonban kevesebbet fogunk, megfontoltan. Ez is stratégia. Előadásainkat országosan is ismerik, vidéki meghívásaink – különféle helyszínekre, fesztiválokra – egyre sűrűsödnek, ezzel együtt fesztiváldíjaink száma is nő. Nálunk lép fel a legtöbb nemzet színésze, sokan a Kossuth-díjasok közül is, de ugyanilyen fontosnak tartjuk a tehetséggondozást, vagyis a nagy nevek mellett rendre fiatal művészek kapnak lehetőséget, köztük pályakezdők.
Alkotóink és nézőink együtt jelentik a színházat összetartó közösséget. A tizedik évfordulónk kapcsán számos, nálunk fellépő művésszel készítettünk interjút. Molnár Piroska például azt mondta: „A Rózsavölgyi Szalon kicsi színház – hatalmas lélekkel. Itt a színészeket visszavárják. És vissza is megyünk.” Egyre biztosabb vagyok abban, hogy erre a hatalmas lélekre van szüksége mindenkinek.
