A bakancslista című filmben (Jack Nicholson és Morgan Freeman jutalomjátéka) a két öregnek, Edwardnak és Carternek megmondják az orvosaik, hogy csak hónapjaik vannak hátra. Carter elkezd írni egy listát: azokat a dolgokat gyűjti össze, amiket meg akar csinálni, mielőtt „feldobja a bakancsot”. A kipipálandó élmények rögzítésébe Edward is beszáll, így kerül a listára az ejtőernyős ugrástól kezdve a versenyautózáson és a tetováltatáson át sok minden odáig, hogy „megcsókolni a legszebb lányt a világon”. Mivel a pénz nem akadály, a két idős barát a tettek mezejére lép, és néhány hét alatt bejárják a világot, olyan csodálatos helyszíneken merülve meg az élet sűrűjében, mint a Tádzs Mahal vagy az egyiptomi piramisok.
A két szépkorú férfiúnak a közelgő halált előrevetítő diagnózis kellett ahhoz, hogy elkezdje teljesíteni a bakancslistán szereplő tételeket. És nekünk? Mi mire várunk? Ha a nyugdíjazásunkra, akkor lehet, hogy ezt érdemes átgondolnunk.
Legyetek boldogabbak!
Már csak azért is, mert várhatóan sokkal tovább fogunk dolgozni, mint a felmenőink. Míg például az én nagyszüleim ötvenöt éves korukban mentek nyugdíjba, addig a szüleim hatvanöt és hatvankét éves korukig dolgoztak, és mire én idős leszek, még feljebb tolódik a nyugdíjkorhatár. A nyugdíjrendszer válsága miatt ráadásul elképzelhető, hogy a megélhetésem biztosítása végett időskoromban is munkát fogok vállalni. Hol lesz tehát a révbe érés, a hátradőlés? Ha azt ahhoz a pillanathoz társítjuk, amikor letesszük a lantot, akkor talán sohasem jön el.
Érdemes a leendő egészségi állapotunkat is számításba venni. Bár a születéskor várható élettartam évről évre nő, a magyaroké mintegy öt évvel elmarad az uniós átlagtól, tehát hetvenhat év. A férfiak ráadásul átlagosan hét évvel rövidebb életre számíthatnak, mint a nők, harmincnyolc százalékuk meg sem éri a nyugdíjazását! És még egy elgondolkodtató adat: egy most születő lány a statisztikák szerint a hatvanharmadik születésnapja utáni időszakot, egy ma újszülött fiú pedig a hatvankét éves kora utáni szakaszt csupán egészségi állapotából fakadó korlátozások mellett élheti le.
Úgy tűnik, akárhonnan közelítünk, ugyanoda jutunk: most, a jelenben érdemes életre keltenünk azokat az ideákat, amiket a nyugdíjaskorhoz társítunk, szóljanak ezek különféle aktivitásokról vagy éppen a nyugalomról, a megpihenésről.
Kérdés, hogy képesek vagyunk-e rá.
– Nagyon sokat dolgozunk, és olyan kulturális környezetben élünk, amelyben a „semmittevés”, a saját magunk feltöltése, az önmagunkkal való törődés igencsak gyerekcipőben jár – mondja Steigervald Krisztián generációkutató. – Ahhoz, hogy a kedvteléseinknek éljünk, tudnunk kellene, hogy egyáltalán mi az, ami feltölt bennünket, ma azonban csak a társadalom tíz-tizenöt százalékának szerepel olyan aktivitás az életében, ami hobbinak minősül.
Mindez generációs kérdés is. A baby boomer (az 1946–1964 között születettek) egy feladatorientált nemzedék, a pihenés nem igazán szerepel a szótárukban. Gyerekeiknek, az 1965 és 1979 között született X-eseknek azt tanították: „Azért dolgozunk, hogy nektek már jobb legyen.” Az X-esek ennek megfelelően maximalisták, munkaalkoholisták és szorongók lettek, a gyerekeiknek azonban már képesek voltak azt az üzenetet továbbítani: „Legyetek boldogabbak, mint mi.” Az 1980–1994 között született Y-generációnak és az 1995–2009 között világra jött Z-seknek ez már sokkal jobban megy. Mint Steigervald Krisztián magyarázza, ezek a fiatalok jóval magasabban képzettek, mint az előttük járók, de már nem akarnak belerokkanni a munkába, tudják, mi a jó nekik, és kiveszik az életből azt, amire szükségük van. Örömteli fricska a sorstól, hogy mivel most először tapasztalhatjuk, hogy megfordul a tudásátadás iránya, a középgeneráció megtanulhatja a gyerekeitől, hogyan figyeljen jobban oda a saját igényeire. Akár még ebben is lehet maximalista… Már mutatkozik is a változás, amire a Covid rá is segített. A szakember tapasztalatai szerint a lezárások alatti otthoni munkavégzés során nagyon sokan rájöttek, hogy nemcsak munkájuk van, hanem családjuk is, és rengeteg, multinál dolgozó X-es mondott fel, hogy megpróbálja újraértelmezni saját magát és a munkához való viszonyát.
Bora Bora vagy Rudabánya
Ez azért is fontos, mert ha visszaugrunk oda, hogy azért sem várhatunk a nyugdíjazásig a bakancslista megvalósításával, mert sokáig fogunk dolgozni, feltűnhet egy paradoxon: mégis hogyan valósítsuk meg önmagunkat, miközben dolgozunk? Nos, igen. Úgy, hogy nem halunk bele a munkába. Jó, de azt hogyan kell?
Ismerek egy fehér hollót, aki sikeresen ellenáll az olyan világi hívságok csábításának, mint a pénz vagy a karrierlétrán való felfelé lépdelés. Balázs az ötvenes évei közepén jár, szabadúszó informatikus, és otthonról dolgozik. Csak annyit vállal, amennyi mellett belefér az, hogy ő menjen a lányáért az óvodába, meg az is, hogy napi több órát töltsön az irodalmi blogjával (ami egy szerelemprojekt, és egy fillér sem csorog be belőle). Ad absurdum még az is előfordul, hogy napközben ledől olvasni. Közgazdász felesége hol piszkálja azért, hogy miért nem vállal a szabadidejében pluszmegbízásokat, hol pedig csodálja azért, mert Balázs maga a megtestesült slow life (lassú élet).
– Mindannyiunk orra előtt ott lebeg az ismerőseink példája: nagyobb ház, szebb autó, egzotikusabb nyaralás – mondja Balázs. – De az ember egy idő után szembesül azzal, hogy számára ez csak akkor valósul meg, vagy akkor sem, ha megszakad. Szerintem döntés kérdése: kell ez nekem? Mire van szükségem, mit hagyhatok ki fájdalom nélkül az életemből, és mi mekkora áldozatot ér meg? Biztos, hogy el kell jutnom Bora Borára, vagy az is nagyszerű, ha a Rudabányai-tóhoz kirándulok, ami Magyarország egyik legszebb természeti jelensége? Én eljutottam oda, hogy a kevesebb, a kisebb is elég, és mivel ez nem haladja meg a lehetőségeimet, képes vagyok elégedett, boldog lenni. Arra törekszem, hogy megtaláljam az egyensúlyt az idő és a pénz, a szabadság és a vágyott dolgok birtoklása között: az arany középutat keresem, ami nem keverendő össze a középszerrel.
Balázs szerint egy életközépi válság nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy ráérezzünk ennek az életstratégiának az ízére. Amikor rádöbbenünk, hogy talán már kevesebb van hátra, mint amennyit megéltünk, hirtelen felértékelődik minden, ami a pillanatról, a valódi élményekről, az emberi kapcsolatokról szól. Ezzel együtt fontosnak tartja, hogy az embernek igenis legyen „csőre töltött” bakancslistája, és arra ne úgy tekintsünk, mint olyasvalamire, amit majd egyszer a távoli jövőben elkezdünk megvalósítani.
– Az apám tavaly halt meg, és a napjai hosszú évek óta már csak a piac-rendelő-lakás háromszögében teltek. Ült a millióin, és közben inkább lekapcsolta a fűtést, hogy spóroljon. Néha mondogatta, hogy akár el is utazhatna Tunéziába, de soha nem tette meg. Mire várt?
