Amikor a Szállok a dallalt énekelted a Megasztárban tizenhét évvel ezelőtt, nemcsak a stúdión, hanem az egész országon végigsöpört valami csodálatos hullám. Ha ma hallgatja meg az ember ezt a dalt, olyannak tűnik, mint egy önbeteljesítő jóslat. De honnan tudtad te, akkor, hogy egy országnak fogsz szárnyakat adni az énekeddel? Honnan jöhetett a küzdőerő, amivel ezt meg is valósítottad?

Ez a dal nem feltétlenül rólam szól, hanem azt próbáltam megfogalmazni benne, hogy ugyanúgy hittem a jövőben, mint minden gyerek, azok is, akik hozzám hasonlóan nehéz körülmények között nőttek fel. Sőt, ők hisznek benne csak igazán! Törökszentmiklóson, a cigánytelepen tele voltunk nagyratörő álmokkal, minden kissrác focista, politikus, rendőr, katona, tehát valami fontos szeretett volna lenni, ha nagy lesz. Az, hogy én aztán jelentkeztem egy tehetségkutató versenybe, és megnyertem, biztosan nem a világ legnagyobb küzdelme, sokkal nagyobb dolog például onnan, ahonnan jövök, eljutni egy diplomáig.

Az a tehetségkutató tizenhét évvel ezelőtt volt, te pedig ma is arénákat töltesz meg, és az ország minden szegletében szeretettel várnak. Ehhez igenis kell kitartás, akaraterő, és még egy sor más jellemvonás.

Nincs abban semmi különös, hogy ha az ember kap egy lehetőséget, és azzal megpróbál szorgalmasan élni. Ez ajándék a sorstól, és persze ajándék az is, hogy a közönség így kitart mellettem, és a mai napig támogat.

Az elsődleges ajándék mégis a tehetséged, a hang, ami a torkodban van.

Igen, bár hiszem, hogy mindannyian nagyon sokfajta tehetséget kapunk. Azt veszem észre, ahogy figyelem az embereket, hogy óriási lehetőségek rejlenek bennünk, csak az a kérdés, miben találjuk meg azt a kiskaput, amin kiléphetünk a valóság szövetéből, és belekerülhetünk egy másik világba. Előfordulhat, hogy az élet becsukja, mondjuk, a sport kapuját valaki előtt gyerekkorban, de akkor ki fog nyitni egy másikat, teszem azt, a festészet, a matematika, a csillagászat felé. Fontos, hogy megkeressük ezt a sors által nekünk rendelt utat, és ne hagyjuk magunkat letéríteni róla a körülmények által. Ez nem könnyű, hiszen ma sok szülő eleve aszerint tervezi a gyereke jövőjét, hogy miből lehet majd jól megélni, nem pedig a tehetségei szerint. Így aztán a gyerekek is divatos, sikeres szakmákra vágynak, mindenki ügyvéd, közgazdász, szilícium-völgybeli programozó szeretne lenni, minimum egy Mark Zuckerberg.

A készülő új lemezen lesz egy dal, az Analógia, amiben érzékletesen mesélsz a gyerekkorodról: „Anyámmal járom a szeméttelepet, nem tudom, kábé három lehetek, azt mondják, senki sem lehetek”… Mit hoztál magaddal a mába tanításként ebből a szegénységgel és családi konfliktusokkal terhelt időszakból?

Elsősorban annak az élményét, hogy nem egy buborékban, hanem a valóságban nőttem fel. Legalábbis egyfajta párhuzamos valóságban, olyanban, amiben sok volt a nehézség. Onnantól, hogy kirepültem a családi fészekből, nem nagyon tud meglepni semmi. És éppen ezért valószínűleg másképp tekintek a világra, mint az, akinek nem voltak meg ugyanezek a gondjai. Sokkal inkább próbálom keresni az összefüggéseket, és azt próbálom megérteni, hogy a különböző folyamatok milyen hatással vannak a kisemberre, és miért.

Ez a szemlélet bizonyosan az egyik titka a sikerednek, hiszen érződik, hogy ismered az embereket, az örömeiket, bánataikat. Ugyanebben a dalban szó van a „viharban felejtett emberi sorsokról”, arról a leszakadó rétegről – legyenek ők romák vagy nem romák –, amelyikről folyamatosan megfeledkeznek a döntéshozók. Gondolkoztál azon, mik lennének a legfontosabb lépések, hogy ma már senkinek ne kelljen így felnőnie?

Lehetne boncolgatni a politikai, gazdasági és szociális kérdéseket, de én csak nagyban tudok erről gondolkozni, és a lélek irányából tudok választ adni a kérdésre. Közhelypufogtatás helyett azt kellene átgondolni, hogy tényleg az olcsó munkaerő, az olcsó energia, az éves osztalék meg a profit számít-e jobban, vagy az ember. Mert amíg elfogadjuk, hogy az előbbiek, addig csak a világ vezetőinek zsebét tömjük, magunkkal meg nem törődünk. Eltakarják a szemünket klisékkel, mi pedig ráharapunk, mint a halak a csalira. Ha valamilyen isteni csoda folytán már most, a következő pillanatban észrevennénk, hogy mindannyian testvérek vagyunk, hogy felelősséggel tartozunk egymásért, meg ezért a bolygóért is, talán még nem lenne késő. Különben a vesztünkbe rohanunk, és még csak nem is kéz a kézben. Olyan sokan magányosak, és mintha az emberek még a saját családjukra is egyre kevésbé számíthatnának. Évtizedekkel ezelőtt a cigánytelepen, sőt az egész kisvárosban még összetartott a közösség, akármilyen csóróság meg éhezés volt is.  

Miben változott az a fiú, aki akkor voltál? Miben maradt változatlan?

Sok mindenben maradtam meg ugyanolyannak. Mindig is világmegváltó álmaim voltak, azzal együtt, hogy tudtam, ezek egyszemélyes történetek, csak a fejemben bontakoznak ki. Visszahúzódó vagyok, és mégis nyitott, néha szókimondó, néha meg pont az, aki megtartja magának a véleményét, néha bölcs és néha egy kicsit bolond.