Molnár Piroska: „Nem mindig a látványos siker a siker”

Molnár Piroska élete a színház, a díjait felsorolni is nehéz lenne, a szerepeit meg még nehezebb, hiszen több mint kétszáz figurát alakított. Hogy hogyan csinálta, csinálja, azt Szegő András szubjektív, szeretettel teli interjújából megtudhatjuk.

A Facebook-oldaladon látok két gyönyörű fotót. Az egyiken egy kacér, sugárzóan fiatal nő, aki hetyke bájjal néz szembe a jövővel, a másikon pedig egy bölcs, az életbe beletörődő, sorsát elfogadó asszony… Hatalmas életút, hatalmas drámák, robusztus sikerek, nekiveselkedések…

Igen. Valaha fiatal, kihívó voltam, most pedig betöltöm a hetvenhetet októberben, úgyhogy ez a két kép reálisan mutatja az életemet.

Annyira gyönyörű ez a két fotó: az élet habzsoló szeretete, kacérsága, és az elfogadás, hogy hová vezet az utunk…

Semmiféle bajom ezekkel. Természetesnek veszem, hogy így volt, így van. Örülök, hogy hetvenhét éves koromban még úgy-ahogy egészségesen dolgozom, hogy kellek még, hívnak, hogy játszhatok… Kicsit talán sok időt is töltök a színpadon.

Piroska, drága, amikor ránézel ezekre a fényképekre itt, körülötted, nem vetődik fel benned, hogy vajon ezekből a szépségekből mennyi valósult meg? Mennyi remény, mennyi ígéret?

Tudod, én nem vagyok elégedetlen, nem kérek számon semmit a sorstól. Mindig inkább csúnyának tartottam magam, egyáltalán nem úgy gondoltam magamra, mint valami szépségre.

Gyönyörű voltál, vonzó, szerelmesek voltunk beléd…

Nagyon kedves hallani ezeket a szavakat, ahogy itt ülök a régi fotóimmal… Tulajdonképpen el is ámulok rajtuk. Ez tényleg én voltam? Jé! Én nem ilyennek láttam magam… Igazából csodálkozással és örömmel tölt el, hogy tényleg ilyen voltam. Sokakat például egy életen át végigkísér a gondolat, hogy milyen is lehetett az apja. Én viszont soha nem láttam, nem ismerhettem meg őt. Mire megszülettem, ő már a háborúban lelte halálát. Ebben nőttem fel, nem is tudtam, milyen az, ha valakinek van apja.

Próbáltál felépíteni magadban egy képet, hogy ki lehetett, milyen lehetett az apukád? Mennyire él benned tovább?

Azért nem okoz ez nekem problémát, mert ez az életemnek a kisebbik része, és talán mindig fontosabb volt számomra a hivatás. Igaz, hogy mindent oda is adtam érte. Mondhatnám nagy szavakkal is, hogy beáldoztam az életemet, hogy föláldoztam mindent a pályának.

A pálya megkérdezi tőlünk, hogy ez a mi döntésünk? Vagy ez adódik?

A mi döntésünk, mert lehetett volna másképp, hogyha társként egy embert választok, és őt szolgálom. Ez valahogy nálam úgy alakult, hogy az a férfi nem tudta ezt az önfeláldozást elfogadni tőlem. Mert úgy érezte, mások a feladataink.

És nem is volt igény, hogy építs egy apaképet magadnak?

Volt egy-két tanárom, akik fontos szerepet játszottak az életemben. A középiskolai magyartanárom például. Lehet, hogy a tornatanárba szerelmes is voltam. Sokat sportoltam, megyei bajnok is lettem. Pont ez a testnevelőtanárom, Pali bácsi mondta, hogy kiölte belőlem a sportolópálya ambícióját az a hülye színésznői igyekezet.

Szerinted mi foghatott meg a színészetben? A csillogás, a szereplés, a siker iránti vágy?

Nem tudom. Gyerekkoromban egyszerűen éreztem, hogy erre születtem. Az ember ezt valahogy tudja. Amikor először láttam filmet, és anyámtól azt kérdeztem, kik mozognak ott a vásznon, mondta, hogy a színészek. Kérdeztem, hogy ebből meg lehet-e élni. Igen, válaszolta. Na, mondom, akkor én színész leszek! Rengeteg film készült akkoriban, és mindet megnéztük. Kétszer kettő néha öt, Fel a fejjel, és persze a Mágnás Miska… Később aztán el is játszottam az Alföldi Robi rendezésében a Szegedi Szabadtéri Játékokon a kleptomániás nagymamát. Ezek mind fontos élmények voltak gyerekkoromban, ami után természetesnek éreztem, hogy igen, én színésznő lennék, én ezt kérem.

Igen, csakhogy ebben a szakmában annyian indulnak, hogy majd ők színészek lesznek, és olyan nagyon-nagyon keveseknek sikerül. Nem?

De én meg voltam győződve az első pillanattól fogva, hogy színésznő leszek. Emlékszem, még a tanárom, Pártos Géza is mondta a felvételi után, hogy „maga biztos volt benne, hogy elsőre fölvesszük”. Volt bennem valamiféle öntudat, hogy erre a pályára vagyok nevelve. Hála a jóistennek, hiszen még most is két kézzel adja vissza a pálya azt, amit az ötvenvalahány év alatt csináltam. A miskolci Cinefest fesztiválon életműdíjat fogok kapni. Utánanéztem, nyolcvan filmben szerepeltem. Ilyenkor az ember megdöbben, nem is hiszi el! Hogyan, mikor?!

Mondd, Piroska, te hittél abban, hogy alkalmas vagy házaséletre is?

Ezzel se volt nekem bajom. A szerelem természetesen jött a fiatalsággal. Nem azt akartam, vagy nem úgy képzeltem el a házasságot, hogy majd főzök, mosok, vasalok, meg mit tudom én… Szerencsére egy olyan férfival kerültem össze, akinél ez nem is volt elvárás. Egyenrangúak voltunk a házasság alatt. Aztán őt a világhír felé vitte a sorsa, és nekem, ha őt kellett volna segítenem, fel kellett volna adni a pályámat. Fel kellett volna adnom mindent, de nem biztos, hogy képes lettem volna rá. De még ha rá is állok arra, hogy őt szolgálom, akkor meg ő nem tudta tőlem elfogadni, mert azt mondta, nem bírja nézni, hogy nem azt csinálom, ami az életem.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .