Évekkel ezelőtt egyszer azt mondtad, szerencse, hogy Luca fikarcnyit sem örökölt a természetedből. Míg te heves vagy, meggondolatlan, szenvedélyes, mindenbe belevágsz, folyton önmagadat keresed, és csapongsz a színház, a film, az ezerféle tévés szereplés között, nem beszélve kalandos magánéleted, szenvedélyeid labirintusáról, addig Luca racionális, meggondolt, céltudatos, és a tánc maximálisan leköti. Ehhez képest meglepetten értesültem róla, hogy egy ideig valamelyik televíziónál dolgozott, majd nemrégiben egy másik csatornán hírolvasóként láttam feltűnni. Mi van, Andris, a tánc iránti elkötelezettséggel, a tántoríthatatlansággal? Vagy a vér mégsem vált egészen vízzé, és Luca is immár járja a maga csapongó útját?

Szerencsére ez csak formális hasonlóság kettőnk pályájának változatossága között. Míg én sokszor csak az adódó lehetőségeken kapva, azokat kihasználva ingáztam különböző műfajok között, nemegyszer ötletszerűen, addig Luca tervezetten, racionálisan alakítja az életét, pályáját. Hogy táncos legyen, az gyerekkora óta álma volt, erre készült, és mindent megtett, hogy valóra váljék. Érettségi után a táncművészeti főiskolára járt, ott végig a legjobbak között tartották számon, ennek köszönhetően szerződtette legendás társulatába Bozsik Yvette. Fantasztikus éveket töltött ott, remek előadásokban táncolhatott, kiélhette a konstruktivitását, megvalósíthatta eredeti elképzeléseit – de tudnia kell mindenkinek, aki erre a műfajra adja a fejét, hogy itt be kell érni az átmeneti gyönyörrel, ez nem egy életen át tartó sikerpálya. A dicsőség csak ideiglenes, mert az idő múlása egy táncos fénykorának közeli végét is jelenti. És Luca a földön két lábon járó – olykor tán túlzottan is –, a realitást figyelembe vevő ember, és miközben táncos karrierje a zeniten járt, ő már készült a jövőjére, mi lesz, ha vége a varázsnak. Döbbenetes, hogy harmincévesen én még ifjú titánnak számítottam, de neki ilyen idősen már szembe kellett néznie azzal, hogy előbb-utóbb muszáj váltania. Csodálom a hihetetlen lelkierejét, hogy erre zökkenőmentesen képes volt. A televíziózás régóta érdekelte, előbb különböző képernyős és háttérmunkákban próbálta ki magát, majd váratlanul adódott, hogy bemondót keresett egy csatorna. Jelentkezett, és rögtön felvették.

Örülsz neki?

Nagyon-nagyon örülök, hogy azt az utat választotta, hogy egy híradóban dolgozik. Úgy érzem, az egyéniségéhez ez áll a legközelebb. Táncosként is eredeti tehetségnek indult, egészen kreatívnak tartották, pedig Bozsik Yvette-nek igazán van tapasztalata ennek megítélésében. Mindig azt mondták, a személyisége az, ami átüt a színpadon, tehát technikailag talán nem ő volt a legjobb, de különösen erős volt a jelenléte, és ez a legfontosabb egy tánc- vagy egy színművésznél. Ezen áll vagy bukik minden.

Andris, téged is a belülről jövő hihetetlen feszültség tesz annyira karakteressé szerepléseid alkalmával, az intenzív jelenléted… Ebben egy kicsit van köztetek valami hasonlóság.

Nem, nem. Ő egyáltalán nem olyan, mint én. Tényleg.

Hogy érted ezt? Ő normális? Ő nem olyan lökött, mint te?

Luca abszolút normális, aggódó, előrelátó, megfontolt. Nála nem nagyon vannak véletlenek.

Te meg sokszor csak úgy belevágsz dolgokba, aztán lesz, ami lesz…

Ez már nem így van, több mindenben változtattam a saját káromon tanulva. Igen, volt egy időszak, amikor nem sokat mérlegeltem. Volt, nyilván mindenki tudja, te is, hogy volt egy csikókorszak… Aztán, hál’ istennek, benőtt a fejem lágya.

Nem is sírod vissza, milyen jó is volt hülyének lenni, felszabadultnak, önfeledtnek?

Az most már talán nem is állna jól, vén jampecként…

Igen, de ezt kevesen ismerjük fel, és vannak, akik még hatvanévesen is a húsz-harminc éves pózaikhoz ragaszkodnak. Szóval hogy van az, hogy egy ember felismeri, ezt a szerepet már kinőtte?

Hát úgy, hogy a feleségem egyszer csak feltette a kérdést: Szerinted neked még mindig harmincévesként kell viselkedned? Nem gondolod, hogy ez már kicsit nevetséges? Vagy szánalmas?