Tombol a kánikula, de hosszúnadrágot és inget veszek fel: megtisztelem vele az interjúalanyt.

– Hát, ezért kár volt… Engem egyáltalán nem érdekel az ilyesmi – mosolyog Füzesi Attila. Rövid szárú farmer és póló van rajta. Pontosan tudja, hogy a tiszteletet nem hosszú szárakban és ujjakban mérik, hanem viselkedésben, habitusban, kiállásban. Éppen ezért nincsen fegyelmezési problémája az iskolában, ahol tanít. Nem kell egyetlen gyereket sem rendre utasítania, nekik meg nem kell hátratett kézzel ücsörögniük a padban… De ne siessünk ennyire előre!

Moszkvából jelentjük

Füzesi Attila Moszkvában tanult: az utolsó, még a szocializmus idején indult osztályok egyikében. A nagy hírű Lomonoszov Egyetemre járt, történészdiplomát szerzett. A vagyonát is a volt Szovjetunióban alapozta meg. Itthon a nyári szünetben meglátott egy hirdetési újságot, és arra gondolt, ennek odaát is nagy keletje lenne. Pár fénymásolóval és számítógéppel, na meg némi kölcsönnel alapította meg Moszkvában a kis kiadót, és szempillantás alatt hárommillióra tornászták fel a példányszámot. Amikor eladta a céget, már nagyon jómódúnak számított, de aztán belefogott egyéb üzletekbe – alumíniumöntödéje is volt –, és megalapozta azt a vagyont, amivel állandó szereplője a „100 leggazdagabb magyar” listáknak. Eddig csak az ismerte a nevét, aki a gazdasági lapokat forgatta. Ellenben idén nyáron kiderült róla egy „apróság”: a Duna-Tisza közén, az apró Fülöpjakabon, hetedikeseknek és nyolcadikosoknak történelmet tanít.

– Történészként végeztem, két évvel ezelőtt pedig honosíttattam a diplomámat – mondja –, így aztán tanárként is vállalhatok munkát vele. Édesanyám pedagógus és iskolaigazgató volt, de nem elsősorban az ő hatására kezdtem el tanítani. Hanem leginkább azért, hogy egy kicsit visszaadjak a társadalomnak – ezeknek a falusi gyerekeknek – abból a sikerből, amit elértem. Hogy elhiggyék, csak tanulniuk kell, és ettől ők is sikeresek lehetnek az életben.

Attilának már a moszkvai szobatársa, egy kolumbiai fiú – ma már elismert professzor – is mondogatta, hogy próbálja ki magát tanárként. – Igen ám, de én mindig féltem kiállni mások elé – meséli. – Egy véletlen folytán kezdődött az egész. Fülöpjakabon van a tanyám – ami nem is tanya, hanem egy kisebb birtok. A faluban működik egy nagyon pici iskola, és a sógornőm születésnapi ajándék gyanánt elintézte, hogy taníthassak ott egy órát. Én meg úgy voltam vele: ha már tanítás, akkor ne csak egyetlen óra legyen. Az iskolában jól fogadtak, engedték, hogy bejárjak. Hospitáltam is, vagyis megnéztem, az ottani tanárok hogyan tartják az óráikat.

A (berlini) fal adja a másikat

A próbaóra márpedig jól sikerült: Attila felkészült, és jól érezte magát tanítás közben. Megkapta a lehetőséget, és tavaly már a hetedikeseket és a nyolcadikosokat is taníthatta. (Fülöpjakabon minden évfolyamon egy osztály van.)

– Nagyon büszke voltam rá, hogy sikerült. Dolgozik egyébként az iskolában egy kiváló történelem-tanárnő; korábban ő volt az igazgató. Őt – és a többieket is – rendkívül sokra tartom szakmailag, és azért is, mert teret engedett ennek az egésznek. Egy idő után kialakult a saját oktatási módszerem is. Próbálok érdekesen tanítani: rengeteg videót nézünk például. Egy órából húsz-huszonöt perc azzal megy el, hogy a témához kapcsolódó videókat mutatok. A látottakat megbeszéljük, és beillesztjük a tananyagba. Az iskolában sajnos nincs kivetítő, ezért a laptopomat használom erre.

Attila már az elején megfogadta, hogy nem stresszeli a tanítványait. Feleltetni nem szokott, de dolgozatot természetesen írat. Ám nincs röpdoga; mindig előre bejelenti az írásos számonkérést, és alaposan felkészíti rá a gyerekeket. És azon túl, hogy átadja a tananyagot, gondolkodásra ösztönzi és bátorítja a tanítványokat. Ha véleményről van szó, csakis jó válaszok léteznek.

– Mondok egy példát. Amikor a berlini fal építését vettük, az osztály egyik fele az NSZK-t, a másik fele az NDK-t képviselte. A gyerekeknek érvelniük kellett a két ország eltérő álláspontja alapján. Nyilván a jó tanulókat tettem az NDK-s csapatba, hiszen sokkal nehezebb a fal megépítése mellett kiállni. És ilyenkor nem az a lényeg, mit mondanak, hanem az, hogyan érvelnek. Ami még fontos: a szélsőségesen nacionalista gondolatokat megpróbálom kinevelni belőlük, és ezért el is viszem őket Auschwitzba, hogy lássák, mi történt a második világháború alatt. A patriotizmus azonban jó dolog: ha szeretik a hazájukat, az nekem is öröm.

Filmklub és veterán autók

A diákok – jöjjenek akár szegényebb, akár tehetősebb családból – hálásak az új tanárnak. Akinek azért persze egyértelmű, hogy a közoktatásban sok mindent lehetne fejleszteni. A digitalizáció hiányát különösen megérzi. A leckét például e-mailben kéri be a gyerekektől, de látja, hogy sokaknak nincs otthon megfelelő eszközük erre. Az sem segít, hogy ugyan a faluban bent van a netes optikai kábel, de a lakosok kétharmada a külterületeken, szétszórva él, ahol nagyon gyenge – vagy éppen hiányzik – a mobilinternet. De emellett sokkal fontosabb számára az, amit a diákoktól kap.

– A mosolyok, az öröm, a gyerekek sikere – mondja. – Tudod, mi volt nagyon motiváló? Amikor a tavalyi, első évem végén két kislány átadott nekem egy levelet, és kérték, csak otthon bontsam fel. Hazavittem. Köszönőlevél volt benne. Azt írták, nagyon sokat kaptak tőlem a történelemórák során. Azt gondolom, ha valaki kap húsz év alatt kap egy ilyet, már megérte. Nekem az első évben részem volt benne, és rettentően büszke vagyok rá. Vagy amikor ebben az évben az iskola egyik legrosszabb tanulója – akit majdnem megbuktattam – azt mondta: „Tanár úr, magáért megcsinálom, mert maga hiteles számomra.” Össze is szedte magát, és végül átengedtem.