Hangzavar. Sikítás, röhögés. Sírás. Na meg az őrült rohanások, az asztal, a kis medence, a kosárhinta körül, fel a fára, le a fáról, el ne essen, ki ne öntse, meg ne harapja, bele ne zuhanjon!, de ezekből végül csupa ölelés lesz, és ragyogó kis pofik. „Anyu, anyuuuu!!!” Mondta Erzsi, hogy ez lesz. De akkor még kimérten mondta, magyarázta, hogy a szeretet, a türelem alapvetése mellett ez komoly szakma is, de most, hogy megtörténik, hogy hazaér, és négy gyerek csügg a nyakában, bújik a meleg ölébe, puszilja összevissza, most valóban anyává válik, semmi mássá. Pedig Fekete Ferencné Erzsi „csak” nevelőszülője ennek az anyát kiáltó négy gyereknek. A Fészek Gyermekvédő Egyesület nevelőszülői hálózatának tagja.
Megszokni a szeretetet
Kata, a hétéves nyújtja a kicsike kezét, bemutatkozik: H. Kata, Kislány. Aztán felkéredzkedik a karomba, és ölel, engem is. Látod, erről beszéltem, magyarázza most Erzsi. Igen, a mindenféle intézményekben eltöltött első évek ezt teszik. Kötődési zavar. Az első években mindenki anya, aki egy jó szót szól hozzá, menne is szinte bárkivel világgá, ha vinné…
Kata még mindig eszi a homokot. Még mindig új, varázsos dolog neki a föld, a sár, a fű, a fa, az állatok, pedig ezek között él már négy éve, amióta a csecsemőotthonból idekerült, ebbe a szigetszentmiklósi paradicsomba, Erzsiék otthonába. Előtte – hároméves koráig – az utcán sem volt kinn, szinte soha. Nem vitték. Mondja Erzsi, hogy amikor a gyerekotthonból elhozták, az arca csupa rémület volt, ahogy az autóban a hátrafelé szaladó világot figyelte. Nem látott még olyat. Sokan ott maradtak, sokan azóta is várják, hogy valaki értük jöjjön, hogy elvigye őket ölelések, mosolyok, türelmek közé, egy családba. Ki a négy fehér fal közül.
Itt van Kata öccse is, Áron. Ötéves. Mikor egyévesen „kihelyezték” Erzsiékhez, hónapokig kétségbeesett zokogásban tört ki, amikor Erzsi magához ölelte, amikor éjjel felriadt. Előtte nem ölelte senki, hát azt hitte, bántják. Meg kellett szoknia, mi az a szeretet. Megtanulni.
Kata és Áron nem örökbe adható, vér szerinti anyukájuk nem mondott le róluk. Erzsi szerint nem is fog. Ahogy valószínűleg magához venni sem fogja, majd őket soha. Ragaszkodik a gyerekekhez, de látogatni csak ritkán tudja őket. Van, hogy megígéri, aztán mégis elmarad a találkozás. Erzsinek ezt is tudnia kell. Jól válaszolni, amikor egy kicsi gyerek nagy szemekkel néz rá, csupa várakozással, és megkérdezi: Anyu, miért nem jött az anyukám…? Aztán, ahogy az idő telik, és a csalódások sűrűsödnek, egyre ritkulnak ezek a kérdések is. Mert sokáig az Anya, a vérből való, az a minden, akkor is, ha láthatatlan, ha csak a kicsi fejekben kiszínezett képekben létezik. De olyankor is itt ez a másik, fontos Anya, Erzsi, akinek az öle mindig meleg és nagyon is valóságos – csak hát általában átmeneti, nem örökre szóló.
Reménykedik Erzsi a hétéves, angyalarcú kisfiú ügyében is, aki itt előttem megáll most és nevet. Úgy került másfél évesen ehhez a családhoz, hogy csak igazán átmeneti időről van szó, mert hamarosan örökbe adhatóvá nyilvánítják, és örökre rendeződik a sorsa. Mert a végső rendezés mindig az örökbeadás, ha a vér szerinti családhoz már végleg el van vágva a visszaút.
De Kristóf még mindig itt van, öt év után is…
Amikor ideérkezett, ruhái piszkosak voltak, hajában bogarak másztak. Erzsi azt mondja, időbe telt, amíg megértették, mit jelent, amikor Kristóf azt mondja, „párizsi később”. Hogy azt jelenti, éhes vagyok. Ő ezt a választ kapta addig a sírásra, hát neki ez jelentette az éhséget. Az is idő volt, amíg rájöttek, hogy az a kicsi arc nem azért van folyton megfeszülve, nem azért merevítik meg kőkemény csomók, nem azért ömlik belőle borzongató módon a nyál, mert valami ijesztő testi vagy szellemi bajjal kell itt szembenézni. A sok sírás, félelem, elhanyagolás és mindenféle ismeretlen sérülések tették ilyenné.
Aztán Erzsiék lassan, türelemmel mosollyá simogatták azt a megdermedt ijedtséget.
A kérelemre, hogy indítsák el a hivatalnál az örökbe adhatóvá nyilvánítás folyamatát, hogy Kristóf végre örökbe fogadó családhoz kerülhessen, kétszer is elutasító határozat volt a válasz. Pedig szülői kapcsolattartás egyáltalán nincs, az anyukát sosem látták, és – az anya állapota miatt – valószínűleg sosem fogják. És bár a törvény azt írja elő, hogy három kapcsolattartás nélküli hónap után a gyereket épp a végleges sorsrendezés érdekében örökbe fogadhatónak kell nyilvánítani, van, hogy a dolog bonyolultabb. Vagy nem bonyolultabb, ám bizonyos, nehezen letapogatható okok miatt mégsem történik meg…
Újjászületésnapok
De Erzsi azt mondja, ő azért nem adja fel. Próbálkoznak újra és újra, kérelmeket nyújtanak be a gyámhivatalhoz a Fészek egyesülettől kirendelt nevelőszülői tanácsadóval együtt, és várnak. Csak hát telik az idő, és az örökbe fogadni vágyók leginkább pici gyerekeket szeretnének magukhoz venni. Szóval az idővel az esélyek is fogynak…
De Kristóf csak mosolyog, boldogan, bizalommal, várakozva.
Kérdezem, mi van, ha mégsem sikerül. Ha se Kristóf, se Katáék nem kerülhetnek végül senki „nevére”, ha maradnak az állam gyermekei. Hát akkor maradnak itt, minden valószínűség szerint, tárja szét a karját Erzsi. Akkor majd ők engedik ki őket a nagybetűsbe, nagykorúan.
Erzsi eddig tizenkét gyereket nevelt, voltak, akiket hónapokig, sokakat évekig. Mentek már tőle örökbe többen, olyankor a búcsúzáskor születésnapot tartanak. Újjászületésit.
