„Vészjelzés: extrém!” – riasztott ezzel és még háromsornyi koreai szöveggel a telefonom, amikor júniusban megérkeztem Szöulba, hogy csatlakozzak egy nemzetközi újságírócsapathoz. Később hozzászoktam az üzenethez, mert naponta megkaptuk, a lakossággal így osztották meg a legfrissebb járványügyi adatokat.
Dél-Korea a tíz legmodernebb ország egyike, az apró, mindennapi automatizmusok terén jóval fejlettebbek nálunk. Legnagyobb kincsük a tudás és a kemény munka: amikor a múlt század közepén, a háború után Korea kettészakadt, dél természeti erőforrások nélkül maradt, az emberek harmada hajléktalan lett. A színvonalas oktatásnak, az erős versenyszellemnek és a vaskezű vezetőknek köszönhetően viszont az ország mára elektronikai nagyhatalommá vált.
Ennek ellenére akármerre utaztunk, a tájat mindenhol sűrű, sötétzöld erdők borították. Hogyan lehetséges, hogy miközben a gazdaság dübörög, a természet mégis dús és egészséges? – csodálkoztam. Kiderült, hogy 1946-ban – pótolandó az elpusztult erdőket – meghirdették a faültetés napját. Azóta a családok minden április 5-én elültetnek egy fát.
Múlt és jövő
Dél-Korea a legnagyobb modernizáció közben sem feledkezik meg a hagyományos értékeiről, ellenkezőleg, a technológia segítségével próbálja azokat megőrizni. Erre a legerősebb példát talán a tradicionális zene fellegvárában, a Nemzeti Gugak Központban láttuk. Az egyik teremben ősi ütős hangszereket, harangokat, csengőket, dobokat állítottak ki, mi pedig meghallgattuk a múzeum munkatársát arról, hogyan használták ezeket a régi muzsikusok. Szó esett olyanokról is, hogy az ősi koreai zene bátran segítségül hívta a természet hangjait. Udvariasan bólogattunk. És akkor lekapcsolták a villanyt.
Katarzis – csak így írhatom le a következő negyedórát. Először egy tradicionális táncelőadást vetítettek a falakra, mindenhol ünneplőbe öltözött nők pörögtek, majd hosszú csend és sötétség borult a teremre. Aztán váratlanul megdörrent és felvillant az egyik dob, piros fénye végigcikázott a falon. Megkondult a harang – abból is fényhullám áradt szét. Egyre gyorsabb lett a fényörvény, a zene kitöltötte a teret, villogtak a hangszerek, majd elnémult minden. A kivetítőn megjelent az éjszakai erdő, fújt a szél, susogtak a lombok – a természet hangjai.
Ez a kétarcúság az egész utunkat jellemezte. Laktunk olyan luxushotelben, ahol annyira gyors volt a lift, hogy már két-három emelettel a cél előtt fékeznie kellett. Másnap pedig, többórás buszozás után, vidéken egy autentikus, tolóajtós fatákolmányban aludtunk, ahova olyan magas lépcsőfokok vezettek fel, hogy az ereszről lógó kötél segítségével kellett felhúznunk magunkat, hogy felléphessünk a hálófülkébe.
A fűszer titka
„Pali-pali”, vagyis „gyorsan-gyorsan” ‒ a dél-koreai társadalmat gyakran jellemzik ezzel a kifejezéssel, ami a mindennapokban állandó versenyfutást jelent az idővel. A koreaiak általában sietve esznek, ugyanakkor a fontos, például üzleti vagy baráti összejöveteleken az étkezés felér egy kisebb lakomával. Kényeztettek minket is, az asztal már a reggelinél roskadozott a zöldséggel, savanyúsággal, hússal, algával és lepénnyel teli tányéroktól. Az éttermekben csak pálcikát és kanalat készítenek ki, a nagyobb húsokat általában a pincér vágta fel ollóval ‒ de láttam olyat is, hogy zacskót húzott a kezére, úgy csipkedte darabokra a halat. Leves bármikor érkezhetett, néha az ebéd közepén kaptunk egy gőzölgő tálat, és előfordult, hogy a reggeli végén leptek meg minket a marhahúslevessel. Az ételeket erősen fűszerezik.
– A fűszer oldja a stresszt ‒ magyarázta az egyik tolmácsunk. ‒ Nem véletlen, hogy az irodai dolgozók munka után szívesen ülnek be egy csípős csirkére és egy sörre.
II. Erzsébet királynő 1999-ben Dél-Koreában ünnepelte a hetvenharmadik születésnapját, akkor ő is ellátogatott az andongi ételmúzeumba, ahol ma már a kiállításhoz tartozik az a negyvenhétféle tál és étel, amit felszolgáltak az uralkodónak. Egy másik teremben életnagyságú bábokkal szemléltették azokat a mérföldköveket és étkezéseket, amelyek az embert a születésétől a haláláig vezetik. Az első állomás egy születésnapos kisgyerek volt, előtte rizs és mindenféle gyümölcs. Külön asztalt szenteltek az esküvőnek. Régen, amikor az átlagéletkor jóval alacsonyabb volt, a hatvanadik születésnap szintén különös jelentőséggel bírt. Az utolsó asztal a halotti toré.
Gutenberg előtt az első
Egy csinos fogorvosnő rendelőt nyit egy tengerparti kisvárosban, Kongdzsuban, és megismerkedik egy jóképű férfivel ‒ így foglalható össze a Tengerparti szerelem című sorozat, amelynek visszatérő helyszíne a piac, amely mára a rajongók zarándokhelyévé vált, jönnek ide még Kínából is. Az egyik falat a két főszereplő plakátja díszíti, azt a lelkesebb nézők teleragasztották cetlikkel: így üzennek a kedvenceiknek.
Amúgy a hely hangulata a józsefvárosi piacéra emlékeztet. A bejáratnál valaki lakókocsiból CD-ket árult. Egy narancssárga lavórban fekete víz fodrozódott, legalább ezer pici, siklószerű hal ficánkolt benne. Máshol a nagyobb halakat simán kipakolták a standra, és egy ventilátor pörgött felettük, azzal próbálták hűteni a húst. Egy földre terített ponyváról mindenféle hegyi növényt és gyógynövényt kínáltak. Az eladó, egy idősebb hölgy harminc éve árul a piacon.
– Jó itt, csak akkor nehéz, amikor esik az eső, és az épületben kell lennünk, mert bent szűk a hely – mondta. Közben csatlakozott hozzánk egy mosolygós nő, és mindenkinek megmutatta a telefonját. Éppen az unokájával volt videókapcsolatban, integettünk a kislánynak.
