„…Dél volt, és akkora hőség, hogy a bódult madarak úgy csapódtak neki a falaknak, mint a sörét, átszakították az ablakok szúnyoghálóit, és holtan estek le a szobákban” – a Száz év magányból idéztem azt a részt, amelyben a halhatatlannak hitt hősnő, Úrsula Iguarán a másvilágra költözik, és utána szürreálisba fordul a világ.

Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot: Gabriel García Márquez halálának reggelén, amely egyébként szintén nagycsütörtökre esett, ugyanígy megjelenik egy baljós madár. Berepül a család mexikóvárosi házának üvegezett teraszára, nekicsapódik az egyik üvegtáblának, és éppen arra a kanapéra zuhan holtan, amelyen az író szokott üldögélni. A személyzet megütközve nézi. Ki baljós előjelnek tekinti, ez esetben a halott állatnak a szemetesben a helye, ki ártatlan áldozatnak, és a virágágyásban szeretné eltemetni. Végül a madár a konyhai kukában köt ki, jelezve a ház népének aggodalmát, miszerint gazdájuk hamarosan jobblétre szenderül…

 „Segítsetek!”

2014 márciusában járunk, abban az évszakban, amikor Mexikóvárosban viszonylag sok eső esik, a kaotikus, szennyes nagyváros levegője megtisztul, a levegőben virágillat úszik, és mindenre nyugalom borul. Ekkor esik ágynak a nyolcvanhét éves író, és nem akar többé felkelni. Hűséges társa, Mercedes Barcha, akivel ötvenhét esztendeje élnek együtt, szorongva hívja nagyobbik fiát, a Los Angelesben élő filmrendezőt, Rodrigo Garcíát telefonon, és rezignáltan közli vele, hogy úgy érzi, ezúttal nagy a baj.

Baj ugyanis eddig is volt. Márquez évek óta demenciában szenved, és az utóbbi időben már a saját fiait sem ismeri meg. Amikor betegsége elkezdődött, egy ideig kétségbeesetten ismételgette: „Az emlékezetemmel dolgozom. Az emlékezetem a munkaeszközöm és a nyersanyagom. Nem tudok dolgozni nélküle. Segítsetek!” Segíteni azonban senki nem tud. Hál’ istennek úgy tűnik, az író humora túlélte a demenciát. Józan pillanataiban ilyen ironikus mondatok csúsznak ki a száján: „Elveszítem az emlékezetemet, de szerencsére azt is elfelejtem, hogy elveszítem.” Vagy: „Mindenki úgy bánik velem, mint egy gyerekkel. Még szerencse, hogy ez tetszik nekem.”

Valójában, mint oly sok író, Márquez is a halál misztériumát kutatta összes művében, a halálét, amely egyszerre jelképezi a rendet és a zűrzavart, az észszerűséget és az értelmetlenséget, az elkerülhetetlent és az elfogadhatatlant, közeli ismerőse és kísértője tehát mindannyiunknak. Ennek ellenére nehéz felkészülni rá. Ki tudja, Márqueznek mennyire sikerült? A fia visszaemlékszik rá, hogy nyolcvanéves kora körül megkérdezte az apjától, milyen érzés ennyi idősnek lenni. Az író ezt válaszolta:

– Ebből az életkorból igazán lenyűgöző a látvány. De közel már a vég.

– Félsz? – faggatta tovább Rodrigo.

– Csak végtelenül elszomorít.

A fiú, ahogy könyvében felidézi ezeket a pillanatokat, őszintén megrendül, mennyire készséges volt az apja, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen kegyetlenek a kérdések.

„Haza akarok menni!”

Márquez szájából az utolsó hetekben gyakran elhangzik a kétségbeesett kiáltás: „Haza akarok menni! Haza az apámhoz. Van egy ágyam az apámé mellett.” Hazán valószínűleg nem Barranquillát érti, ahová a családja akkor költözött, amikor ő, Gabriel, a legidősebb fiú a középiskolai tanulmányait kezdte, hanem azt a kolumbiai kisvárost, Aracatacát, ahol a nagyszülei éltek.

Az írót ugyanis nyolcéves koráig ők nevelték, így feltehetően apán sem az édesapját, hanem a nagyapját érti, aki valaha ezredesi rangban szolgált, és akiről később Aureliano Buendía ezredes figuráját mintázta. A nagyapja volt rá legnagyobb hatással életében, nem véletlen, hogy miközben Száz év magány című regényét írja, egyik nap zaklatottan ront be felesége szobájába: „Megöltem az ezredest.” És csak ülnek kettesben és szomorkodnak.

Rodrigo visszaemlékezéséből az is kiderül, hogy Márquez minden korábbi művét csupán előtanulmánynak tekintette világhírű regényéhez, amelynek szinte minden részletét abból a félig valós, félig áttetsző hálón át felsejlő gyermeki álomvilágból merítette, amelyben 1935-ig élt. Többször hangsúlyozta, hogy nyolcéves kora után nem történt vele semmi érdekes. 1967-ben végül elkészült a hat generációt felölelő családregénnyel, amiért 1982-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat. Az elismerést azonban soha nem a saját érdemeként könyvelte el, hanem a körülmények szerencsés alakulásának tudta be. Hiszen miért nem kapták meg a díjat kedvenc írói, Tolsztoj, Proust vagy Borges?

Gabriel García Márquez az ezredforduló körül már túlélt egy nyirokrákot. A kemoterápia fájdalmas és hosszadalmas volt, és az akkor már világhírű szerző úgy döntött, írással fogja elterelni róla a figyelmét. Hetvenhárom évesen elkezdte lejegyezni gyermek- és ifjúkori éveinek történetét, a memoár Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel jelent meg 2002-ben.

Megismerhetjük belőle a kis Gabót, aki a cipőjébe rejti a banáncsipszet, hogy elvegye a kedvét számos testvérének attól, hogy elegyék előle az elemózsiáját; a hatéves, ragyogó szemű kisfiút, aki beáll egy focimeccsen a kapuba, és úgy érzi, soha nem játszott még jobban; a kíváncsi kiskamaszt, aki védőszemüveg nélkül nézi végig a napfogyatkozást, aminek következtében örökre elveszíti látását a bal szeme közepén. Magunk előtt látjuk, ahogy szomorúan és magányosan evez felfelé a Magdalena folyón, úton bentlakásos iskolájába, és elkísérhetjük fiatal újságíróként Párizsba, ahol gyakorlatilag éhezik, és amikor egyik ismerőse sem hívja meg vacsorára, a háza előtt álló kukából turkálja ki az ehető falatokat…

Rodrigo García, az író fia

Arról, hogyan élt a már befutott író, a fia visszaemlékezései mesélnek. Hogyan szundikált az apja délutánonként egy óriási poncsó alatt kedvenc foteljában, vagy társalgott harsányan és élénken a barátaival a nappaliban. Mennyire szerette a zenét, mindegy, milyen műfajú volt. Egyszer például Elton Johnt hallgatva így kiáltott fel:

„Carajo, ez a fickó fantasztikus bolerista (énekes)!” Kiderül az is, mekkora szenvedéllyel szerette és csodálta élete társát, Mercedes Barchát, akinek először tizennégy évesen vallott szerelmet. Arról is képet alkothatunk, milyen elképesztően gazdag volt a képzeletvilága. Annál csodálatra méltóbb, ahogy óriási fegyelemmel mederbe terelte, mondván, „az írónak muszáj megrajzolnia a saját térképét, nehogy eltévedjen a regény csalóka tájain”.

Sorban születtek keze alatt a világhírű művek. Elsőként A söpredék, aztán Az ezredes úrnak nincs, aki írjon, majd a Száz év magány, A pátriárka alkonya, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, a Szerelem a kolera idején, és 2004-ben, utolsóként a Bánatos kurváim emlékezete. Ez volt az a pont, ahol elkezdett kiapadni a képzelet kútja, és kezdetét vette a tragikus betegség, a demencia.

„Szegény kicsikém”

A világhírű író utolsó hetei óhatatlanul a nyilvánosság előtt folynak, hiába követ el a család mindent a magánéletük megóvása érdekében. A ház előtt tolonganak a sajtó képviselői. A kórházból úgy kell hazacsempészni, a két fia lepedőkkel igyekszik elfedni, amíg az édesapjukat a garázsba beállt mentőből hordágyon beviszik a házba. Márquez az emeleten haldoklik, míg Rodrigo az alsó szinten próbál dolgozni. Éppen egy haldokló apáról és a fiáról forgat filmet Amerikában, és megdöbbenti Isten morbid tréfája, amiért pont ezen a tragikus történeten gondolkodott, amikor az apja ágynak esett. Megfogadja, hogy ezután csak olyan filmeket készít, amelyeken nevetni lehet.

Miután Márqueznél tüdő- és májrákot diagnosztizáltak, és az orvosok csak pár hetet jósolnak neki, Rodrigo sürgősen hazahívja Párizsban élő öccsét, Gonzalót, hogy az utolsó pillanatban együtt legyen a család. Mexikóban nagyon összekovácsolódtak ők négyen, hiszen a család többi tagja Kolumbiában élt. Mercedes hihetetlen lelkierővel kíséri utolsó útjára a férjét. Elegáns, karakán asszony, a fiai csak háromszor látták sírni – harmadszor akkor, amikor apjuknak végül leáll a szíve. Mercedes, aki tízévesen találkozott élete szerelmével, elegyengeti a leplet férje testén, és gyengéden végigsimít a homlokán: „Szegény kicsikém…” Most sem a saját veszteségére, hanem férje szenvedéseire gondol. Amikor kézbe veszi a hamvakkal megtöltött urnát, egy sárga plédet csavar köré oltalmazón, és kiadja a parancsot: „Senki ne sírjon!”

A gyász őszinte és szívbe markoló. Gabrielt mindenki szerette. Senki nem hiszi el, hogy egy ilyen erőtől duzzadó, túláradó kedélyű ember, akit örökké megrészegített az élet és az élők fájdalma, most megszűnt létezni, írja Rodrigo. Hiszen még a minap is azt kérdezte tőlük: „Mit csinálunk ma este? Menjünk táncolni! Miért is ne?”

Sokat elárulnak az elhunytról Mercedes önkéntelenül kikívánkozó szavai: Gabó valószínűleg már Álvaro barátjával van, aki tavaly halt meg, és „tomando whisky and hablando paja”, azaz whiskyt isznak és marhaságokat beszélnek. A Száz év magány tehát a mennyekben folytatódik.

Fotó: Getty Images