Azóta nem iszom paradicsomlevet repülőn, amióta kilenc éve, a Budapest-Berlin-New York járaton, nem sokkal a berlini átszállás előtt, sikerült valahogy olyan ügyetlenül erősen kézbe fogni a megzellersózott-borsozott és felkevert paradicsomlevet, hogy a kis műanyag pohár kettétört a kezemben, a tartalma pedig mind az utolsó cseppig az ölembe ömlött.
Szerencsém volt, mert gondos feleségem, mintha a jövőbe látott volna, rábeszélt, hogy vigyek magammal a kézipoggyászban is cserenadrágot, a kedves utaskísérők pedig adtak jó negyed köbméter papírszalvétát, úgyhogy csekély húsz perc elteltével már újra a helyemen ültem, sőt, csurom paradicsomlé ruháimat is átöblítettem és bezacskóztam.
Minden a legnagyobb rendben volt, éppen csak a paradicsomlé hiányzott: pont az első korty előtti töredék pillanatban történt a malőr, amikor már minden érzékszervemmel felkészültem a savanykásan sűrű, fűszeres ízre, és ez az elképzelt ízélmény olyan erősen bennem maradt, hogy a hosszú és kellemetlen, dohogó önostorozással és fogadkozással súlyosbított paradicsomleves mosás-mosakodás élmény ellenére is azt éreztem: én bizony nagyon kívánom a paradicsomlevet.
De több cserenadrág nem volt nálam, úgyhogy inkább nem kockáztattam. Hogy a paradicsomlé miért finomabb nyolcezer méter fölötti magasságban, arról nincs tudományos konszenzus, egyes nézetek szerint a nyomáskülönbség és a száraz levegő miatt olyan furmányos módon tompul és változik meg az ízlés és a szaglás odafent, hogy az a paradicsomlé számára éppen ideális, mert tisztábban előjön a gyümölcsössége, és háttérbe szorul az a fajta enyhe földíz, amitől sokan viszolyognak, és ami a céklában szokott hangsúlyozottabban megjelenni.
Én egyelőre tartom magam az átöltözés közben tett fogadalomhoz, repülőn nem rendelek többet paradicsomlevet, viszont itt a földön nagyon is sokszor iszom, és olyankor kicsit mindig azt az égi ízélményt keresem, ami nekem a paradicsomlé esszenciája.
Egy jól behűtött, ízesített paradicsomlé a nyári melegben szinte felér egy levessel. Ha csak egy decit iszik belőle az ember lassan kortyolgatva, akkor étvágyfokozó, ha, mondjuk, fél litert, kicsit mohóbban, akkor viszont akár étkezés helyett is megteszi, pláne, ha egy kis zellerszárat, nyers édesköményt vagy ügyesen rudakra vágott kovászos uborkát is elharapdál mellé az ember. Télen pedig hosszú szaunázások, gőzfürdőzések egész testet átjáró szomjúságát tudja semmihez sem hasonlíthatóan oltani.
Lehet egyszerűen és gyorsan, tört jéggel összerázva hűteni, aztán a pohárba szűrve fűszerezni, egy facsarításnyi borssal, pár csepp Worchestershire szósszal, egy kevés sóval, vagy netán zellersóval. (Ezt sörözéshez is érdemes beszerezni, aki sörözött már komolyabban Belgiumban, tudja, milyen remek sörkorcsolya a zellersóba mártott, érett holland sajt – de ez egy másik, téli történet.) És ha kell, jobban is meg lehet adni a módját; mikor van az embernek kedve és ideje, megpróbálhatja a Bloody Mary koktéliskola paradicsomlé-ízesítésének hagyományát követve előre fűszerezni és pár óra hűtés után leszűrni a levet.
