Budán tekerek, éppen ügyintézni megyek jó öreg, harmincnégy éves Csepel Marathonommal. A bevásárlóközpontnál rövid ideig a járdán hajtok – ezt nem lenne szabad –, és nemsokára elérném a biciklitárolót. De már előtte eltérít az útból a trombita hangja. És egy nő, aki fújja. Tündökölve csillog a szikrázó nyári napfényben a hangszer, és olyan vidáman szól, hogy akaratlanul is lefékezek. A trombitáról azt gondoltam, férfias hangszer – épp ezért furcsa elsőre, hogy nő szólaltatja meg. Odalépek, és röviden beszélgetni kezdünk. Aztán egyeztetünk egy hosszabb találkozót, amelynek során mesélhet. Ez már a Margit hídnál történik. A szökőkút közelében eljátszik pár dalt, majd beülünk egy cukrászdába a kislányával együtt, akit magával hozott. 

Márta Hódmezővásárhelyen nőtt fel, és nagy sikerrel iratkozott be a zenei tagozatos általános iskolába. Méghozzá úgy, hogy a barátnőivel szépen elsétált a felvételire, és ott azonnal meg is győzte az igazgatót, hogy ott a helye. Kár, hogy minderről az anyukája nem tudott – csak amikor kaptak egy levelet a Liszt Ferenc zeneművészeti általános iskolából, hogy Márta felvételt nyert… Ha már így alakult, maradhatott. Kilencévesen furulyázni tanult, majd ez után nem sokkal jött a trombita.

Kicsit jobbnak lenni a fiúknál

Márta édesanyja kertészmérnök volt, kutatólaborban dolgozott, mezőgazdasági növényvédő szerekkel is foglalkozott – komoly szakembernek számított. Később előadásokat is tartott.

– Nagyon sok mindent köszönhetek neki – mondja Márta. – Volt például egy iskolástársam. Jóban voltunk, és megtudtam, hogy zongorázik. Furulya meg trombita ide vagy oda, attól kezdve zongorázni is akartam. Nem tudtam, hogy ezt igazából nem könnyű megtanulni, hogy kottát kell olvasni, csak egyre vertem az asztalt anyukámnak. Ő pedig engedett nekem. Később bérelt zongorát, aztán beíratott egy nénihez, hogy korrepetáljon. Közben folytattam a trombitálást is… és jó, hát egyszer-kétszer fellázadtam ellene – nevet. – Rájöttem, hogy a suliban csak a fiúk trombitálnak. A gyakorlást sem kedveltem annyira. De már akkor volt egy big bandünk, Steiner Béla, az énektanárom pedig mini-gyerekoperákat írt, amiket mi kísértünk. Ha belegondolok, az igazi aranykor volt Hódmezővásárhelyen. Még úgy is, hogy Ivanics Bertalan, a trombitatanárom néha kissé túl vehemensen harcolt azért, hogy megtanuljunk a hangszeren játszani. Egyszer még a hangszerraktárba is bezárt, hogy ott gyakoroljak. Sajnos egy másik tanár talált rám, és ebből adódott is egy kis probléma, mert megütközött a kollégája eljárásán – de én nem ijedtem meg. Békésen gyakorolgattam, mert tudtam, hogy Ivanics tanár úr egy félóra múlva úgyis ki fog engedni… Ő aztán többször eljött a szüleimhez, és a lelkükre beszélt, hogy ne hagyjam abba. Azt is mondta nekem mindig, hogy egy kicsit jobbnak kell lennem a fiúknál, hogy elfogadjanak trombitásként. A férfi-rézfúvóstársadalom akkor még némileg lenézte a nőket, de ma már ez nincs így.

Cirkusz, tenger, kalandok

Márta Szegedre került, a zeneművészeti szakközépiskolába, a „konziba”. Harmadéves volt, amikor elkezdte érdekelni a könnyűzene. A környékbeli zenészekből együttest verbuválnak, létrejön a Promenade Dixieland Band. Tizenhat évesen már színpadon áll, és országosan is ismertté válnak. De aztán kissé eltávolodik a zenétől: magyar-ének szakra jár a Juhász Gyula- tanárképzőn. Márta rágyúr a tanulásra, rengeteg órát felvesz.

– Mindig szerettem olvasni, vonzódtam az irodalomhoz – mondja. – Ingadoztam a magyar szak és a zene között… de aztán egyértelművé vált, hogy engem a zene érdekel. Ám nem a komponálás része. Rájöttem, hogy „player” vagyok: igazi játékos. Nekem fújnom kell. Mindenhol, amerre csak lehet.

Ebben a felismerésben az is segített neki, hogy diplomázás után Budapestre költözött, és egy évet tanított egy általános iskolában. De nem ment a fegyelmezés, a gyerekek a fejére nőttek. Szólt az igazgatónő, hogy ez így nem lesz jó – Márta meg belátta, hogy igaza van. Így aztán elment a Fővárosi Nagycirkuszba trombitálni, mert ott éppen helyettest kerestek.

– Már a pedagógusszállón elkezdtem visszahozni a tudásom: gyakoroltam a raktárban meg a pincében. A cirkuszra nagyon szívesen gondolok vissza: Barka Ferenc, a karmester, rettentő aranyos volt, minden bűnömet megbocsátotta. Például azt, hogy kicsit késős voltam. Itt dolgoztam több éven keresztül, közben magánórákat vettem Tomsits Rudolftól, hogy az improvizációs képességeimet fejlesszem. Végül beajánlott egy zenekarba – a Gaspar’s Bandbe –, amely éppen kiment a Földközi-tengerre hajón játszani. A cirkuszból így hirtelen a görög szigeteknél találtam magam. Nagyon érdekes világ volt ez. És bár közben elkezdtem a főiskola jazztanszakát, nem csináltam végig. Ellenben a harmadik hajóutam után tudtam venni egy kis lakást Budapesten – ekkoriban, a kilencvenes években, még olcsók voltak az önkormányzati ingatlanok.

Budapesten azonban nehezebb volt trombitásként munkát találni. Így aztán Márta újra útra kerekedett: Németországot járta busszal. A The Best of Webber társulat Andrew Lloyd Webber darabjaiból játszott slágereket. De olyan is előfordult, hogy Nagy-Britanniából, Blackpoolból hívta az ottani cirkusz magyar igazgatója, hogy jönnie kéne, mert a trombitás „túl sok magas hangot játszott, és bemozdult a foga”. Ez a trombitásoknál elég nagy probléma, így helyettesíteni kellett. Mártának hirtelen nem volt elég pénze a repülőjegyre, így kölcsönkért az egyik tanítványától, és – minimális angoltudással – időre meg is érkezett az angol városba. Ott aztán szintén eltöltött némi időt.

Berezvai Márta és lánya, Jázmin – együtt jöttek az interjúra