Alkonyodik. Az Oszoly csúcsát még eléri a Nap. Rég láttam ezt a már-már giccsbe hajló képet, fehér sziklák rózsaszínben. Fölöttük fenyegető sötét felhők. A hetek óta tartó tikkadt melegbe láthatatlan forgókat vág az eddig ki tudja hol heverő lusta szél. Most mintha korbáccsal hajtanák, a percenként felcsattanó, egyre vadabb villámok közt cikázik. Egy-kettő-három-négy… számolom, mint gyerekkoromban – a vakító fény után hányra dördül meg az ég. Annyi kilométer távolságra van a vihar, mondták a felnőttek. És nem féltek. Azt hiszem, ma már én sem félek. Pedig kettőt se kell számolnom, bőszült dörgéssel fölhördül a mindenség. Kiállok a pincetetőre, ess, eső, ess, holnap délig ess! És ebben az égi színjátékban hagyom, hogy a leszakadó eső eláztasson hajat, arcot, ruhát, a szandálom rég levetettem. A könnyeket meg elmossa ez a könyörgésekkel várt, a megrepedt föld sebeit begyógyító, gyökereknek inni adó, kiszáradt folyómedret, tátogó tavakat itató régen várt, áldott eső.
Csuromvizesen bemegyek a házba, kisvártatva hallom, a szomszéd kisfiú kiabál: „A libák!”
Nekik még vannak állataik, egy csapat liba, kacsa, tyúkok, nyulak. Most a hirtelen jött viharban a libák gágogva állnak az óljuk előtt. Még hallom, ahogy beeresztik őket, aztán mindent elvág a véget nem érő égzengés.
Ez a nyár a vándorlások jegyében telt. Hol a pilisi kis faluban pakoltam az öreg házban, hol a szurdokok vidékén loptam a napot, máskor a kertvárosi padlásszobában vertem a gépet. Kényszerek szülte nyár volt, örömökkel és bánatokkal. Tanulással, ahogy mindig.
És most, amikor a fecskefiak már megtanulták, hogyan cikázzanak jobbra-balra az éhes karvaly elől, s már maguk fogják a szúnyogot a hűvösödő vizek fölött, amikor az árnyékok hosszúra nyúlnak már kora délután – ha nem is nézek a naptárra, tudom, valami más kezdődik.
A valaha pipacsvirágos, margarétás fiatalasszony, a derűs Nyár oda. Repedezett sarkú, elhízott panaszos asszony lett, az aszályos hónapok ráncokat szabtak sima bőrébe, ölében virág helyett kipergett kalászok és száraz napraforgótányérok. Kacéran intene a kalapját megemelő, erőtől duzzadó fiatalembernek, de csak bágyadt legyintésre telik. Az meg nagyot nevet, gyengéden karjába veszi az öreg Nyár elnehezült testét, és egy árnyas bodzafa alá fekteti – aludni.
Ő meg benéz a tőkéken a levelek takarása alá, diók burkát töri fel, gesztenyék tüskés héját bontogatja, vizeket sürget, felhőket csapol, a Nappal egyezkedik, maradjon még szelíd melegével. Mert az ifjú Szeptember gondoskodó és törődő, ha fiatal is.
