Debreceniként jólesett ráismerni sok debreceni helyszínre Anyám szerint című könyvében. Szabó Magda jutott eszembe, nemcsak a városról, hanem a mindkettejük életében meghatározó, biztonságot adó szülő-gyerek viszonyról is.
Én most már így idős koromra hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a debreceni gyerekkor sok innen származó ember életének meghatározó eleme. Érzésem szerint a debreceni felnövekedés több irodalmi műben jelenik meg, mint a más városokban töltött gyerekkor. Mindig is azt gondoltam, hogy mi, debreceni emberek mintha másik csoportot alkotnánk, mintha más chip lenne az agyunkban.
Debreceninek vallja magát, pedig nem ott született.
A szüleim Debrecenben éltek, de anyukám orvosát egy hónappal a szülés előtt „büntetésből” áthelyezték Pásztóra. Anyukám azt mondta, megy az orvosa után. Hát így jöttem én a világra Pásztón, de tizennyolc éves koromig Debrecenben éltem. Utána Budapestre kerültem, de nem mondhatom, hogy pesti vagyok, azt sem, hogy párizsi, hiába éltem ott is. Debreceni maradok. Viszont mostanában, ha elutazom egy kiállításra Milánóba vagy egy üzleti megbeszélésre Amerikába, utána Spanyolországra mondom azt, hogy hazamegyek, mert jelenleg a Barcelonától huszonöt kilométerre található Sant Pere de Ribest nevezhetem az otthonomnak. De a hazám soha nem Spanyolország lesz, hanem mindig is Magyarország marad az elhagyott hazám. És ha ellátogatok a szüleim sírjához Debrecenbe, akkor mégiscsak úgy mondom az unokahúgomnak, hogy megyek haza anyám és apám sírjához. Hát nem furcsa? Mégiscsak Debrecen az örök haza, ahogyan Szabó Magda írta.
Mik a legfontosabb értékek, amiket a szüleitől kapott?
Minden dolog egyszerre jó és rossz. Ha azt akarjuk, hogy jól csengjen, azt mondjuk, hogy a tartást. Ha azt akarjuk, hogy rosszul csengjen, azt mondjuk: a nyakasságot. Nem az a típusú csak azért is, amit ma gyakran láthatunk a közéletben, hanem ami például ránk, debreceniekre különösen jellemző, hogy mi nem szoktuk feladni. Ez valahogy nem szerepel az opciók között. Lehet, hogy belepusztulunk, de akkor sem adjuk fel.
Ön jó fiú volt, szabálykövető? Hogy lehet, hogy a gimnáziumból majdnem eltanácsolták?
Igen, otthon szerintem jó gyerek voltam, egészen a lázadó korig. Harmadikos gimnazista koromban azonban az történt, hogy francia tanulmányi versenyen voltam, országos második helyezést értem el. Másnapra pedig nem készítettem el a matematika-házifeladatot. Kihívott a matektanár, és beismertem, hogy nincs meg a feladatom, sajnálom, hogy nem szóltam előre. Azt mondta, miután nem készültem, egyes, de mivel az elmúlt időszakot ötösre tudom, akkor ez így hármas. Kértem, akkor inkább írjon be egy egyest. Szó szót követett, végül beírta a hármast. Akkor nem bírtam ki, és megkérdeztem tőle, hogy matematikatanárként hogyan hozta ki átlagnak a hármast, amikor egy nap felkészületlenséget egy félévnyi ötös tudással hasonlítunk össze. Mindig, még felnőtt koromban is nehezen kezelem azt az indulati potenciált, ami bennem rejlik. Akkor olyan haragra gerjedtem, hogy azt hittem, agyvérzést kapok. Nem a hármastól, hanem az igazságtalanságtól. Felléptem a katedrára, kitéptem az osztálynaplóból azt a lapot, amelyiken szerepeltem, összegyűrtem, és a dermedt tanár arcába vágtam, igen, tizenhét évesen, azzal a mondattal, hogy „Jegyezze meg, tanárnő, én nem vagyok közepes!”. Hát, egy óra múlva már bandukoltam is hazafelé az igazgatói irodából. El akartak távolítani a gimnáziumból mint renitens szabályszegőt, de az osztályfőnököm, Csetreki Ernőné Kati néni anyatigrisként küzdött értem. Visszavettek, de negyedikben másik osztályban jártam matematikaórára.
Szelídült valamit ez az indulatosság az évek során?
Nem, most is simán előfordul, ha igazságtalanságot tapasztalok valaki részéről, hogy úgy érzem, ki tudnám tekerni az illető nyakát.
Lehet, hogy jobb, ha felszínre törnek az indulatok, mint ha elfojtjuk őket…
Térjünk erre vissza tíz év múlva, hogy egészséges maradtam-e. Fogalmam sincs. Mindenesetre most már jobban tudom ezt kezelni. Igazából három dolog van, amivel egyetlen pillanat alatt ki lehet hozni a sodromból. Az első az igazságtalanság, ami rendszerint jellemtelenségből következik. A másik a tudatlanság, főleg, amikor okoskodással és feltűnési viszketegségtől vezérelt megmondóemberséggel párosul. Jó, hogy olyankor nincs kéznél egy kalasnyikov, mert már be is üzemelném. A harmadik, amikor valaki valamiféle leleplezési szándéktól vezérelve rosszindulatú, gonosz, piszkálódó, a másiknak fájdalmat okozó magatartást tanúsít, mindenféle megértés vagy beleérző képesség nélkül. Azt az illetőt is simán le tudnám vinni a kínzókamrába. De persze most nem szeretnék egy szadista vérállat színében feltűnni. Csak hát igaz, ami igaz…
