Vámos Miklós kérdése:
Kedves Zoltán, én annyi éves vagyok, hogy vissza tudok emlékezni azokra az időkre, amikor még NEM te voltál az Élet és Irodalom főszerkesztője. Érdekelne, hogy e hosszú évtizedek során mikor volt legkönnyebb a lapot vezetni, és mikor volt a legnehezebb. Hasonképpen, mikor ment a legegyszerűbben a pénzügyi háttér megteremtése, és mikor adódtak a legkomolyabb nehézségek. Végül: gondolsz-e néha a visszavonulásra, s ha igen, nevelsz-e utódot?
Kovács Zoltán (69 éves) újságíró, 1886-tól az Élet és Irodalom munkatársa, 1993-tól főszerkesztője. Szigorú, de igazságos. Pulitzer-emlékdíjas.
Az elmúlt harminc-harmincöt évben olyan gyorsan jöttek egymás után az események, hogy az időszak alkalmatlan volt az összegzésekre. Lezáratlan folyamatok után már indult a másik, aminek szintén nem volt lezárása, így hasznosítható tanulsága sem. Amúgy ez az egész rendszerváltás utáni magyar történelemre igaz. Egymásra torlódott minden. Ezért is nehezen megválaszolható a kérdésed.
A kilencvenes évek elején például jó volt túlélni a pénztelenséget, ami azért mindig jellemző volt az ÉS-re. Jellemző eset, hogy valamikor 92-93-ban jöttem a szerkesztőségből hazafelé, ilyen gondoktól gyötörten. A Vadász utcában egy épület falán olvastam valamelyik bank nevét. Annyira reménytelen volt a helyzetünk, hogy azonnal befordultam a kapun, és mentem egyenesen az igazgatói titkárságra. Amikor előadtam, hogy hirdetésügyben szeretnék az igazgatóval beszélni, ajtót mutattak, de a beszélgetést a nyitott ajtón keresztül végighallgatta az igazgató maga. Behívott a szobájába. Nagyokat derült, hogyan érkeztem oda, de aztán elmondta, hogy jól megszórakoztattam a képtelen kérésemmel, ezért ad négy egykolumnás hirdetést.
Több ilyen helyzet adódott akkoriban, nemegyszer gyorsrizses zacskóban vittük a pénzt a nyomdába, mert átutalásainkat már nem fogadta. Olykor megalázó volt, de nemigen érdekelt. Ez így persze, nyilván nem mehetett a végtelenségig. Idővel lett tényleges tulajdonosunk, de a rövid idő alatt átélt rossz élmények miatt elváltunk, és azóta – 1994 óta -, saját erőből adjuk ki a lapot. Az ÉS tulajdonosa a szerkesztőség maga. Lapeladásból és hirdetésből élünk, most sem könnyű. Erőt ad, hogy mindaz, ami bennünk megjelenik, a magunk szándékai szerinti. Semmiféle külső presszió nem lehetséges.
A legjobb a kilencvenes évek vége, kétezres évek eleje volt. Kiteljesedett az irodalmi-könyvkritikai rovat, hétről hétre kiváló szerzőket tudtunk közölni. Összeállt a hazai irodalmi szerkesztés talán legerősebb társasága: Károlyi Csaba, Csuhai István, Dérczy Péter – később Grecsó Krisztián. Tarnói Gizella megszervezett egy magas színvonalú közgazdasági rovatot, ez ma is működik.
Fotó nincs az ÉS-ben, helyette a hazai képzőművészet élvonalának grafikáit közöljük, a magyar sajtóban ma már egyedül vagyunk ezzel. Egymást becsülő munkatársak dolgoznak együtt, többségük évtizedek óta. Az említett években két kiváló újságírót, Vajda Évát és Ószabó Attilát sikerült a laphoz hozni, akik a magyar sajtóban addig esetlegesen jelen lévő műfajt, a tényfeltáró riportírást alapozták meg. Két-három hetente közölhettünk valódi tényföltárásokat, és mivel az internethasználat kezdetleges volt még, a botrányos politikai történeteket nálunk lehetett tartani. Ma már ez nem menne, ráadásul a magyar közélet sokkal közömbösebb, sőt beletörődöttebb, mint annak idején volt.
