Hogy vagy?

Ha erre most őszintén akarok válaszolni, akkor nem is vághatna ide jobban a régi vicc: Röviden jól. Kicsit bővebben pedig: Nem jól.

Kezdjük a jóval.

Nézz az arcomra. Látsz rajta valami különöset?

Semmit. Egészen olyan, mint új korában. Pedig, bevallom, kicsit aggódtam, mikor megtudtam, hogy nem is olyan sokkal a hetedik műtéted után találkozunk… (Bródy Jánost bazaliomával, azaz egy rosszindulatú bőrdaganattal diagnosztizálták, ami áttéteket nem képez ugyan, de terjedve erősen roncsolhatja a szöveteket – a szerk.)

Na látod. Ez a jó hír. Hogy Koltai László doktor úr annyira érti a dolgát, hogy az arcomon elvégzett műtéteknek alig maradt nyomuk. Ez azt jelenti, hogy úgy tűnik, hiába aggódtak olyan sokan értem, beleértve magamat is, rendbe jöttem. Újra színpadképes vagyok. Ennek persze örülök. Ezen kívül viszont nagyon rosszul érzem magam, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Mondhatnám, hogy mintha megéreztem volna előre, mi fog történni a szomszédunkban, az országunkban meg a világban egyáltalán. Csak meg kell hallgatni a legutóbbi lemezem néhány dalát, van köztük, amit még a pandémia előtt írtam. Már a címe is sok mindent elárul: Gáz van, babám! Persze mindig volt ilyen vagy olyan „gáz”, de úgy érzem, most erős lejtmenetben vagyunk, ami dühít, aggaszt és elszomorít.

Tartósabb lejtmenet esetén – és persze az idő múlásával – az ember hajlamos kicsit a nosztalgiába menekülni. Te sokat foglalkozol az emlékeiddel?

Én szeretek emlékezni, igen. Mondhatnám, hogy fontosnak tartom az eltűnt idők tanulságait. Hihetetlen mennyiségű letapadt emlékmorzsa van bennünk, nyilván minél idősebb az ember, annál több. Ezek többsége mélyen el van temetve a lelkünkben, aztán elég egy illat, egy kép, egy dallam, hogy hirtelen nagyon sok minden eszünkbe jusson. És újra összeáll a kép. Ha elmegyek például Földvár mellett, azonnal beugrik az az ócska kis színpad a műút és a Balaton között, ahogy beszakadt alattunk fellépés közben…

Amelyikről a Földvár felé félútonban énekelsz? „Nem kértem többször, hisz’ vártak már reám / A földvári kultúrház ócska színpadán”?

Pontosan. Rengeteg történetem van. Nagyon sokan várják tőlem, hogy én is megírjam az emlékirataimat. De akárhányszor nekikezdtem, soha nem tudtam eldönteni, hogy az emlékeim hihetetlen gazdag tárházából mi az, ami igazán fontos, igazán említésre méltó. Most viszont Mentler Krisztina, a menedzserem, szövetkezett Surányi András filmrendezővel. Készül ugyanis egy rendhagyó portréfilm az életemről, a hozzá tartozó dalokkal. Stílusosan Vallomások lesz a címe. Leültettek egy stúdióban egy kamera elé, és két napon keresztül vallattak. Aztán amikor megkaptam az első megvágott verziót, jött a nagy meglepetés, hogy sok esetben mennyire másképp látja kívülről a rendező, mi a fontos, mint ahogy én gondolom belülről. De így van ez jól. Hetvenhetedik évemben vagyok, nincs mit szépíteni ezen, ideje összefoglalni valahogy, amit eddig csináltam. Az életművemet, ahogy mondani szokták… És nemcsak az emlékeim közül kell kiválogatni, ami fontos, hanem a dalok közül is. Ez talán még nehezebb.

November 12-én pedig hat év után újra nagy Bródy-koncert lesz az Arénában. Ez mindig mérföldkő egy magyar zenész életében.

Bizony. És az én koromban úgy kell készülni egy ilyen koncertre, hogy talán ez lesz az utolsó. Így pedig még nagyobb a felelősség, hogy milyen dalok kerülnek a műsorba. Hát ebben vagyok mostanában. Válogatok, összegzem az elmúlt hatvan évet, és gondolkodom. Hogy mit is tartok én fontosnak. Vagy másoknak mi a fontos belőlem.

Mondják előadóművészek – idősebb rocksztárok pláne -, hogy amikor kiállnak a színpadra, az érzés ugyanaz, mint fiatal korukban volt, az nem változik sosem. Te is így vagy vele? November 12-én még mindig Tini fog ott állni a színpadon? (Bródyra akkor ragadt rá a Tini becenév, amikor bekerült az Illés zenekarba – a szerk.)

Az ember személyisége olyan kicsit, mint a hagyma. Rétegei vannak. Legbelül gyerekek vagyunk, aztán ahogy megyünk kijjebb, kamaszok, aztán jönnek ráépült rétegek, a felnőttség. A felszín már kicsit kérgesebb, ellenállóbb. De akkor is ott marad az egész közepén a gyerek, és nagy baj, ha nem hagyjuk kicsit szóhoz vagy legalább levegőhöz jutni. Szóval igen, remélem ott fog állni Tini is az Arénában.

Emlékszem, még Cipő, a Republic fiatalon meghalt énekese, akivel nagyon közel álltatok egymáshoz, aggódott folyton azon, mi lesz később. Hogy hogy fog kinézni, ha ő ötvenévesen még mindig ott „ugrál” a színpadon. Aztán sajnos ez már nem derülhetett ki. Benned felmerült valaha a kérdés, vajon meddig lehet ezt csinálni?

Persze hogy felmerült. De ezt is kiírtam magamból egy dalban, ahogy mindig szinte mindent. A belső feszültségeket leginkább a dalokban tudom feloldani.  Például amikor megkaptam a nyugdíjba sorolásomat, valóban kétségbeestem kicsit. Vajon mit szólnak majd, ha nyugdíjasként kiállok a színpadra rockert játszani? Aztán gyorsan meg is írtam a Nyuggerdal című vallomást, és megnyugodtam. „Hát mit tagadjam, rezignált nyugger vagyok / És örülni kell már annak is, hogy a szívem még dobog / De jólesik, ha úgy érzem, hogy van, aki még szeret / Ne mondd azt, hogy nekem már nem lehet.” És persze azt is észre kell venni, hogy a közönségem legnagyobb része ugyanúgy nyugger, mint én. Együtt öregedtünk meg, és ez valahol szép, de mindenféle járulékos haszna is van. Például mindig borzasztó örömöt okoz, ha valaki felfedezi, hogy egy most megjelent dalomnak léteznek múltbéli eredői. Ha észreveszi, hogy az életművemben vannak bizonyos összefüggések, amiket én fontosnak tartok, és emiatt elég következetesen használok, ismétlek bizonyos szimbólumrendszereket, zenei fordulatokat, idézeteket.