Ugye emlékeznek Bodó Béla Brumi macijára? Aki összebarátkozik egy kedvesen elviselhetetlen osztálytársával, az örökké nyafogó Panasz Mukival. Nos, őt emlegette egy szkeptikus tanár barátnőm, amikor hírét vette, hogy a Káva Kulturális Műhely felhívással fordult a pedagógusokhoz, írjanak személyes történeteket a munkájukról, mert attól tartott, hogy a szakma képviselői csak panaszkodni fognak. Szerencsére tévedett!
Minden generáció érdeke
A tizenkét lelkes és elhivatott tanár, akiknek az írásait kiválasztották, tárgyilagosan és őszintén mondta el, hogy gyakran ütköznek falakba, de arról is szóltak – gyönyörűen! –, miért választották e hivatást. Három hónapon át jártak próbára a tanítás mellett – állami iskolákból, alternatívból, egyházi fenntartásúból, vidéki kisiskolából –, s hogy ez milyen különleges élményt jelentett, arról hallgassuk meg Kertész Lucát, egy budapesti elit gimnázium vezető tanárát.
– Élveztük, hogy végre őszintén beszélhetünk az iskolai életünkről, közben olyan közösséggé formálódtunk a próbákon, amely a feltétel nélküli bizalomról szólt. Ritka kincs! Rengeteget nevettünk, miközben kiváló művészek segítségével igazi színház született az írásainkból. Egy idő után már nem az volt érdekes, hogy még több rosszat osszunk meg egymással, hanem az, hogy valamennyien bejárjuk a magunk önismereti útját. „Mit jelent nekem ez a pálya?” „Miért tartok ki?” Elég erőt ad egy jól sikerült óra, kirándulás, erdei iskola vagy néhány kedves, hálás mondat gyerekektől, szülőktől?
– Ez már a harmadik alkalom, amikor sokakat érintő témát dolgozunk fel közösségi színházi formában, Állampolgári Színház programunk keretében, azaz civilek írják és játsszák el saját történeteiket – magyarázta Takács Gábor, a huszonöt éves Káva művészeti vezetője a színház tenyérnyi előterében, a főpróba előtti feszült izgalomban. – Foglalkoztunk már a lakhatással, a klímatehetetlenséggel, ezúttal az EMMI pályázatán nyertünk (jogutódja a Kulturális és Innovációs Minisztérium – a szerk.), és az iskola került terítékre. Nagy örömünkre kollektív alkotói folyamat eredményeként jött létre az előadás, a tanárok kreatív ötletadók is voltak. A kávások közül csak ketten játszottunk a darabban, Somorjai Márton és magam – tette hozzá sietve, majd a közönségre vonatkozó kérdésemre is válaszolt. – Mivel iskolába mindenki jár, nem csak pedagógusoknak szánjuk az előadást. Hiszen valamennyiünk jövőjét befolyásolja, milyen ma Magyarországon pedagógusnak lenni!
Milyen? Az előadás tanúsága szerint fárasztó, sokszor szorongással teli, és csak néha oldja öröm. – Feltehetően azért reagáltak sokan a felhívásunkra, mert nincsenek fórumok, ahol következmények nélkül beszélhetnek önmagukról. – Ezt már Sereglei András rendezőtől hallottam a nagy sikerű bemutató után. Ő elismeréssel szólt a tanárokról, akik értették-érezték, hogy joguk van eljátszani, másokkal megosztani az iskola világáról alkotott véleményüket. Például az általánosnak mondható dilemmát is, amely majd minden történetre jellemző: Mennyire adhatja fel egy pedagógus a saját elveit az oktatási rendszernek való megfelelésért?
Sasszemű tanfelügyelő
Már az előadás kezdetén láthattuk, hogy a tanárok feje fölé magasodik egy rövidesen várható tanfelügyelői látogatás, amelynek kimenetele sokesélyes. Egy későbbi jelenet fiatal tanítónője például „megszívta”, pedig csak a szülők javaslatát tolmácsolta az igazgatónőnek, amikor megkérte, a kötelező tankönyv helyett hadd használjon másikat. Visszatérünk rá, hangzott a válasz, de a visszatérés elmaradt, tehát ő beleegyezésnek vélte a hallgatást, és a szülők örömére egy sokak szerint jobb könyvből tanított. Csakhogy a sasszemű tanfelügyelő észrevette a „szabálytalanságot”, és felelősségre vonta az igazgatót. De ki kapott szóbeli megrovást? Természetesen a fiatal tanító, aki mellett nem állt ki a direktora. Tanév végén felmondott, majd egy másik iskolában rátalált az „erdőpedagógiára”, és tanítványai örömére, túrákat, erdei iskolát, táborokat szervez az új helyén. (A botrányt kiváltó tankönyv Meixner Ildikó, az Apáczai Csere János-díjjal kitüntetett, kiváló gyógypedagógus és pedagógiai szakpszichológus munkája volt.)
Annak a középkorú kollégájának sem volt könnyű megőriznie a pedagógushoz méltó tartást, aki épp akkor kapta kézhez a fegyelmijét, amikor egy szülő lelkesen hálálkodott, mert a színjátszókör hatására a gyereke egyre többet olvas és jó irányba fejlődik. Miért a fegyelmi? A drámapedagógus nem „szabályos” irodalmi anyagokat ismertetett meg a gyerekekkel, ezért a jövőben be kell mutatnia az óraterveit a feljebbvalójának, amire nem volt hajlandó. Mit tett a jelenet hősnője? A saját lakásában folytatta a drámapedagógia-óráit.
Hol a gyerek?
Hosszan sorolhatnám az előadásban felvillanó jeleneteket, a tanárokból robotokat „gyártó” adminisztrációt, s persze azt is, hogy a hierarchikus gépezetben hitüket vesztik a pályakezdők. Ez tragikus, hiszen a szakszervezetek tájékoztatása szerint körülbelül tizenhatezer pedagógus hiányzik az intézményekből, aminek az is oka, hogy a frissen végzettek gyakran hagyják el a pályát néhány évnyi tanítás után. Kiváló példa erre egy rövid jelenet, amelynek hősnője azzal szembesül, hogy idős mentortanára a megbeszéltnél korábban kezdte el a fogadóórát, s mire ő megérkezett, már halálra rémített egy jobb sorsra érdemes szülőt a gyereke kezelhetetlenségével. Pedig a „túl liberális és megértő” fiatal tanárnő dicsérni akarta a fiút, aki sok egyéni foglalkozás eredményeként szépen fejlődik a maga tempójában.
Hozzá hasonlóan megkapták a magukét a darabban felbukkanó újítók is, akik csak a gyerekekre összpontosítottak. Zseniálisan érzékeltette az előadás, hogy nem minden iskolára jellemző a gyerekközpontúság, hiszen egyetlen diák téblábol a világot jelentő deszkákon, de nem szólal meg. Az egyik jelenetben kiterítve fekszik, a tanárok húzzák-vonják – különböző irányba.
– A mi történetünk arról szólt, hogy olyan feszültségek vannak az iskola világában, hogy épp a gyerekeket nem vesszük észre. Azért dolgoztunk a férjemmel alternatív iskolában, és azért alkalmaztunk az előírttól eltérő oktatási-nevelési programot, hogy a lemorzsolódó gyerekeket is motiválttá tegyük a tanulásra, és visszaadjuk a hitüket önmagukban – mondta Glashütter Melinda, a filozófia szakot is végzett pedagógus. Bognár Roman, a férj, aki az előadás gitárosa, pedig csöndesen tette hozzá, hogy ez sziszifuszi munka, bár a gyerekekből kiinduló, rendhagyó módszerek alkalmazása szép eredményeket hoz.
– Ahogy a művészeti nevelés is – állította Szélpál Stefi óvónő és drámapedagógus, a nemzetközi díjakkal elismert Felhőjárók drámacsoport alapítója és vezetője a MU Színházban tartott „ráadás előadás” után. Ő arról beszélt meggyőzően, hogy végtelenül fontos az érzelmi nevelésben és az önértékelés javításában a gyakran mellékesen kezelt zene, képzőművészet, drámapedagógia vagy mozgás. – Mindenki tudja, hogy azok a pedagógusok, akikhez érzelmileg kötődnek a gyerekek, könnyebben szerettetik meg a tantárgyukat. Csakhogy nehéz az életük a kimagasló eredményeket produkálóknak, mert egyelőre „nem illik” kiragyogni az iskolákból, és a környezet gyorsan ráébreszti valamennyiüket: rosszul jársz, ha sok vagy. Pedig szuggesztív tanáregyéniségek nélkül az iskola sem lehet kimagasló.
