Már bocsánat, de ez a két alak hogyan is került ide? Hogyan sodródott egymás mellé, hogyan alkottak olyan tökéletes kettőst, amely évtizedek óta szárnyal, ragyog, elbűvöl, lenyűgöz, szórakoztat? Színpadra termettek, szerepek hozták létre őket, csodás alakításokra születtek. Szerep, élet, játék, átlényegülés bensőséges, szívet megtöltő csendes csodájára. Azon mesés párosok egyikét alkotják, mint amilyen Stan és Pan, Astaire és Kelly, Newman és Redford, Belmondo és Delon volt, akik a teljességet tudták megfogalmazni. És ők?
Tartás és igényesség
Benedek Miklós érkezik előbb a presszóhoz. Mintha csak a színpadról lépett volna egyenest ide? Vagy éppen oda igyekszik? Soha nem tudtam nála, miként is van ez éppen. Sokszor éreztem úgy, hogy az életben játszik, és a színpadon éli a maga életét, vagy legtöbbször egészen különös módon elegyíti ezeket: játékot, életet, színpadot és a valóságot. Elegáns, kimért, méltóságteljes, mint mindig, az asztalhoz ülve tűnik fel a szája szegletében húzódó kesernyés ránc és a szemében hunyorgó pajkos szenvedély. Mintha valóban nem is hús-vér lény lenne, hanem Szép Ernő írta volna meg valamely meseszép elbeszélésének megálmodott hőseként. Vagy Molnár Ferenc álmodta volna meg. Lényében van valami kikezdhetetlen időtlenség és nosztalgikus megkésettség, csontkemény realitás és affektált kifinomodottság, büszke nyitottság és szemérmes rejtőzködés, valamint ma már szinte egyedülálló tartás, igényesség, függetlenség. Ahogyan – drága, visszahozhatatlan arany múlt! – parázs vízilabdameccseken ült a tribün felső sorában, és a tomboló tömeg közepette szája szélét rágva, rezzenéstelen arccal szurkol fiának, ahogyan füstös hatodik kerületi kocsmákban dévaj, harsány ivócimborák sűrűjében mereng asztalánál egy pohár konyak mellett, ahogyan a színpadon akár egyetlen villanással is önálló világot teremt, szemernyi örökérvényűséget, a leglélekszorítóbb tragédiákban is felvillantva egy csöpp groteszkséget, a legharsányabb komédiában pedig pici szomorúságot…
Emberség és derű
Szacsvay László kicsit késve érkezik. Ő nem egyedül jön természetesen, hanem elválaszthatatlan társával, Fülöppel, a vizslával, és jellegzetes tömör, bozontos, immár ősz bajszával. Olykor úgy tűnik, mintha kicsit megpróbálna elbújni mögé, máskor pedig hogy némileg ezzel hívja fel magára a figyelmet, olykor azt gondolom, hogy rejtegeti az arcát, máskor hogy ez hangsúlyozza a karakterét, olykor pajkos játéknak vélem az egészet, nyelvöltésnek, szamárfül mutogatásnak, máskor meg véresen komoly valóságnak látom, ami nem csupán arcához nőtt hozzá, hanem egyéniségéhez, lényéhez is. És a többi nagy titok, Laci?! Hogy hogyan tudtad megőrizni fényes tehetségedet. Hogyan tudsz szerepről szerepre, előadásról előadásra megújulni, mindig spontánnak, őszintének lenni? Hogyan tudsz eszközök nélkül, szinte csak a jelenléteddel hatni, lelket érinteni? Hogyan voltál képes megőrizni emberségedet, hitedet, mély, belső derűdet ennyi viharos évtizeden keresztül?
Benedek Miklós: És miért éppen mi ketten?
Ezt miért nem hatvan éve kérdeztétek, amióta a személyetek összeforrott?
Szacsvay László: Jó, de most már mikor játszottunk együtt utoljára?! Talán hat éve is annak! A nagy négyesben. Molnár Piroskával és Vári Évával az Orlai Produkciónál. Azóta mintha szétültettek volna bennünket Miklóssal, mint az iskolában a rosszcsontokat…
Olyan régen? Úgy tűnt, mintha tegnap jöttetek volna le a színpadról. Akkora folytonos sikeretek volt! Azóta miért nem?
B. M.: Nem volt alkalom… Nem jutott eszébe senkinek, hogy olyan darabot tűzzön műsorra, amibe kettőnket képzelt el. Mi meg Lacival nem mentünk szerepért kuncsorogni. Én még életemben igazgatói irodában nem jártam. De közös filmben még sohasem játszottunk. Talán, ha beérünk majd egyszer…
Pedig olyan fantasztikusan jól passzoltatok egymáshoz az első pillanattól fogva…
Sz. L.: Valószínűleg kedveljük egymást. Abszolút mások vagyunk, legalábbis részemről csak ezt tudom mondani. Kicsit irigyeltem is mindig Miklóst, főleg fiatalon. Ő világéletében sokkal aktívabb ember volt, mint én. A lányoknál is ő volt a szívtipró, a kedvenc, a hódító, társaságban is a vezéregyéniség. Neki volt önálló estje már főiskolásként. Nagyszerűen szavalt, és csodálatosan adott elő kuplékat, ami pedig, állítom, a legnehezebb műfaj. Aki azt tudja a pódiumon, az mindent tud.
B. M.: Ne dumálj, Szacsy! Egyszer ajánlottam neked egy Parti Nagy Lajos novellát, és úgy mondtad el, hogy lemostál engem a színpadról, akkora sikered volt vele mindenütt az országban.
Sz. L.: De volt olyan, hogy kuplékat énekeltél, akkor kerültem én is ebbe a közegbe. Mert azt meg sem közelítem, amit Miklós tud erről a világról. Fantasztikus!
B. M.: Szacsy is, és én is talán jól tudunk alkalmazkodni bizonyos helyzetekben. Drága Orosz Pista anno összeállított a gyűjteményéből egy nagy sanzon-kuplé estet. Nyolcan-tízen álltunk össze, és kezdtük el próbálni a harmincas évek zseniális kabarészámait, csodás kupléit, sanzonjait. Hol többen voltunk, hol kevesebben, de hát nem sürgetett semmi, amíg egyszer ki nem tűztek egy premiert a Fészekben. Innentől muszáj volt Császár Angelával határidőre elkészülnünk az est programjával. Az utolsó szálig elkelt minden jegy. Bennünket döbbentett meg leginkább a siker, mert a premier napján már több esztendőre előre telt házas volt minden egyes előadás. Idehaza is, de külföldön is híre ment. Minden létező időpont telt házakat vonzott. Ausztráliában például volt két kulturális egyesület, és amikor kint vendégszerepeltünk, egymás között osztoztak, hogy melyiküké legyen a legközelebbi fellépésünk.
