Lívia negyvenes nő, segítséget azért kér, mert párkapcsolatát ugyan jónak érzi, de egyre jobban feszíti őt, hogy szinte némán élnek egymás mellett.

– Hát nem is tudom, hol kezdjem. Látja, vagyis majd látni fogja, hogy én beszélgetős ember vagyok. Nagyon szeretek társalogni. De otthon mintha némasági fogadalmat tettünk volna, gyakorlatilag csak a praktikus dolgokat tárgyaljuk meg.

– Úgy érti, hogy csak a lényegről beszélnek?

– Hát, ha lényegnek tekintjük a bevásárlást, a számlákat, a gyerek dolgait, akkor igen. Amúgy meg semmi. Némán mozgunk egymás mellett. Én néha próbálkozom, bedobok témákat, de semmi. A férjem, mintha automata lenne, kettőt hümmög, aztán odébbáll. Megőrülök már ettől! Amikor szeretnék valami érzelmeset mondani, mert hallani azt aztán nem fogok, akkor olyan képet vág, mint akinek a fogát húzzák. Képtelen…

– Képtelen érzelmekről beszélni?

– Nem csak azokról, gyakorlatilag minden olyan téma előtt, ami valahogy kettőnkről is szólna, vagy olyan dolgokról, amik elvileg mindkettőnket érintenének, ő bezárul, mint egy kagyló.

– Önnek meg nincs eszköze?

– (Mosolyog.) Láttam egyszer a tengerparton, hogy késsel feszegetik a kagylót, de abból csak törés lesz. Ezt nem szeretném. Szerintem ő jó ember, csak…

– Mindig ilyen volt?

– Kapcsolatunk kezdetén is szűkszavú volt, de ez nem tűnt fel, mert nekem állandóan járt a szám. Meg azt is gondoltam, hogy rendes pasi, nem baj, hogy nem olyan beszédes. De most már nem így látom…

– Csalódott emiatt?

– Ha arra gondolok, hogy én választottam rosszul, akkor eléggé megijedek. Ha meg arra, hogy ez másoknál is így van, és nem kell ezt annyira felfújni, akkor könnyebb.

– Magányosnak érzi magát?

– Mellette? Nagyon. Nem élek egyedül, mégis magányos lettem. Ez valamilyen családi átok lehet, mert anyámék is pont így lettek boldogtalanok.

– Ezek szerint mintha megismételné az ő mintájukat?

– Ha ezt megkérdezi valaki tinédzser koromban, biztosan kinevetem. Most meg látom persze, hogy ugyanaz van. Anyám sorsára jutottam. Őrület… komolyan!

Ketten, mégis egyedül?

Sokan élnek olyan párkapcsolatban, amelyben vagy sosem voltak igazán benne, vagy szép lassan elszivárognak a beszélgetések a két ember között. Észrevétlen lehet ez a folyamat, mikor rengeteg a tennivaló, kicsi a gyerek, lakásfelújítás folyik, vagy épp nagy a rokonság, mert nem tűnik fel, hogy valójában mindig másról vagy másokról beszélnek egymással. Ha a kapcsolat kezdetén már látszottak a jelek, azok súlyát általában az összetartozás vágya szokta felülírni, amit önigazolással támasztunk meg.

A párkapcsolatok természetrajzában a felek először azt a döntésüket igazolják, hogy együtt akarnak lenni, majd azt, hogy együtt akarnak maradni. Mikor azt halljuk egy párkapcsolat kezdetén, hogy „nem baj, az igaz, hogy kicsit szűkszavúbb, mint én, de ez jó is, mert kiegészítjük egymást”, később pedig azt, hogy „elviselhetetlen a némasága, már évtizedek óta megőrjít azzal, hogy képtelenség vele beszélgetni”, akkor látjuk, hogy a kezdeti önigazolás benyújtotta a számlát.