Norvégiában tudják önről, hogy itthon elismert író és költő?
Van, aki tudja, van, aki nem, de számomra ez egyáltalán nem fontos. Ezt a fajta kettősséget már a soproni gimnáziumi éveim alatt megtapasztaltam. Abban a közegben senkit sem érdekelt az irodalom, csak akkor találkoztam az író barátaimmal, amikor a fővárosba utaztam. Egy dán orvos barátunk, akivel abban a norvég faluban ismerkedtünk meg, ahol tizenhárom évig éltünk, egyszer eljött velünk Budapestre. Rácsodálkozott, hogy ott olvassák a könyveimet, interjút kérnek tőlem. Ő mondta, hogy olyan vagyok, mint amikor Hamupipőke megérkezik a bálba.
Hogyan éli meg odakint a magyar irodalmi közeg és az anyanyelvi környezet hiányát?
Az anyanyelvi környezet nagyon jól tud esni, amikor hazamegyek, de a magyar nyelvi közeg számomra alapvetően azokat a magyar írókat jelenti, akiket olvasok. Van egy tömött hátizsákom, amit mindig kinyithatok, ha erre van szükségem. Az internet megjelenésével együtt pedig megszűnt az az elszigeteltség, amit korábban tapasztaltam, de az, hogy magyar írókkal találkozzam, néha valóban hiányzik.
Egy kicsit ugorjunk vissza az időben. Hogyan kerül Budapestről egy kisgyerekes, értelmiségi házaspár egy ezerfős norvég faluba?
A feleségem Oslóban szerzett diakónusi diplomát, ezzel pályázta meg az állást, aminek révén Gaupnébe kerültünk. Én magyar-történelem szakon végeztem, Bordeaux-ban voltam magyar lektor, de Norvégiában nem volt igény a franciaoktatásra, úgyhogy én mentem el gyesre. Közben nekem is lett állásom, egy gondoskodóközpontban dolgoztam házi kisegítőként. Évekig azelőtt írtam, hogy elmentem munkába. Számomra megfelelt, hogy napközben nem szellemi munkát végeztem, hanem idős embereken segítettem: ételt szolgáltam fel nekik, odafigyeltem, hogy bevegyék a gyógyszerüket. Hozzá kell tennem azt is, hogy ebből a munkából Norvégiában meg lehet élni, ráadásul megbecsülik.
És hogyan tekintenek az idősekre?
Ez egy kölcsönös tiszteletre épülő társadalom, amiben fontos szerepet kap az idősellátás: az önkormányzatok feladata, hogy gondoskodjanak róluk, ők bízzák meg azokat, akik kijárnak az otthon lakó idősekhez, és segítenek nekik.
Feltűnt, hogy a kisegítői állásról múlt időben beszél.
Pár éve elköltöztünk, közelebb Oslóhoz, és folytattam a házi gondozást, de most főként lelki betegekkel és drogfüggőkkel foglalkozom, ők a társadalom másik nagy, segítségre szoruló rétege. Az ő támogatásuk ugyanúgy önkormányzati feladat, mint az időseké. Mellette francia- és anyanyelvi tanárként dolgozom. Kiköltöző magyarok gyerekeinek segítek norvégul tanulni.
Miért hagyták maguk mögött Gaupnét?
Az elmúlt években egyre több embert fogadott be a település: Afrikából és Kelet-Ázsiából érkezőket, magyar, német, holland munkavállalókat. Azonban ahogyan a világon minden kis közösség, ez is nagyon zárt volt, számukra az idegenek kívülállók maradtak, akár más országból, akár Norvégiából érkeztek, és ha be szeretnél tagozódni, ezt egy idő után terhesnek érzik.
Sosem lágyult meg a szívük önök iránt?
Mi a dánokkal, a hollandokkal, az afrikaiakkal találtuk meg a közös hangot. A helyi norvég közösségbe sosem tudtunk beilleszkedni, ezért úgy döntöttünk, hogy eljövünk. Most egy kisvárosban élünk, az erdő mellett van a házunk, de a városi közegben könnyebben megy a beilleszkedés. Olyan, mintha visszaérkeztünk volna Európába. Gaupnében egy kis, zárt paraszti közösség él, főként málnatermesztéssel és birkatenyésztéssel foglalkoznak.
Nehezen szokták meg a kinti időjárást, a sötét hónapokat?
Nem! A sötét időszak valójában varázslatos. Fények gyúlnak az utcákon, az ablakokban, bent a házban. A norvégok rengeteg gyertyát használnak, ami nagyon bensőséges hangulatot teremt. Inkább az ellenkezője a nehéz: megszokni, hogy hónapokig világos van, és be kell sötétíteni, hogy aludni lehessen.
A gyerekeik közül ketten egészen kicsik voltak, amikor kiköltöztek, ketten pedig már ott születtek. Ők hogy érzik magukat Északon?
Mi norvég és magyar állampolgárok vagyunk, a gyerekek hozzánk hasonlóan ingáznak az identitások között. Amikor legutóbb két hét után visszajöttünk Magyarországról, ketten is mondták, milyen furcsa volt norvégul beszélni. Éppen a legkisebb jegyezte meg, hogy hallotta a saját magyar akcentusát, ami persze két hét után eltűnt. A nagyfiú most lesz tizenkilenc éves, ő már önállóan éli az életét. Az egyetem előtt egy évre katonának megy. Norvégiában nagy a presztízse a katonaságnak. Büszke volt, amikor felvették, mert ez az ő norvégságának egyik kézzelfogható bizonyítéka.
Az elektromos autók használata elterjedt az országban, ez a környezettudatos gondolkodás megnyilvánulása?
Norvégiában a környezettudatos vezetés azt jelenti, hogy az emberek Teslával járnak, és nagyon meg vannak elégedve magukkal, de szerintem az elektromos autók még nagy problémát fognak okozni a környezetnek. Az országban az eladott autók többsége már elektromos. Nem kell adót fizetni utánuk, és ingyen lehet őket feltölteni árammal, de ezt a norvég kormány abból a pénzből finanszírozza, amit a fosszilis energiahordozók kitermeléséből nyer.
