Túlaggódós, lelkizős és sajnos körülményes szülők vagyunk. Tudom fokozni, nehézkesek, lassúak, sok hibával, be nem tartott elvekkel, rigorózus, nagy elgondolásokkal, és persze tengernyi feladással, megengedéssel. Sajnos így tudjuk csinálni, erre vagyunk képesek, és közben persze szeretnénk fejlődni. Hogy jól vagy legalább jobban menjen. Igyekszünk megérteni, mások hogyan és mitől mások, tanulni tőlük, és ha jó módszert, trükköt, okos, szeretetteljes megoldást látunk, lemásolni valahogyan.
De a „bezzeg a mi időnkben” szlogenek a legkevésbé sem nyugtatnak meg minket a feleségemmel. Leginkább azért, mert nem vagyunk ott. A „mi időnk”, amikor azt reméltük, „miénk a jövő”, régen elmúlt. És csak azért, mert „mások is így nőttek fel”, vagy mert egyesek azt kántálják, „ezt így kell, így normális”, még nem biztos, hogy úgy is van. Ezek a vigaszok különösen engem viselnek meg, mert a kegyetlenség, a figyelmetlenség, a ridegség azokban a „régi időkben” sem esett jól. És persze tudom, hogy azok, akik efféléket mondanak, általában fájdalomból vagy sértettségből beszélnek, ráadásául régen nem voltak gyermek közelében. De én akkor sem szeretnék olyan körülményeket, szabályokat, melyeket én is gyűlöltem. Melyektől szorongós ember lettem. És nem akarom hagyni, hogy azok, akinek a saját sérelmeik egyfajta helytállássá, hősiességgé változtak az emlékeikben (és azt ismételgetik, „mi is kibírtuk”), meg tudjanak győzni engem.
Az élet nem sorkatonaság. Nem az ostobaság nevel fel egy embert, nem a bunkóságtól férfi a férfi, a tűrés erejétől nő a nő. És ha annak idején úgy faragtak „embert” generációkból, hogy – például – megtanították őket arcszeszt inni meg a végtelenségig vedelni, a nőket meg közben magukra hagyták az újszülött gyerekkel, akkor én, mint egykori gyermek, benyújthatom a számlát. És legalább kimondhatom: bárcsak ne tették volna! Nem volt jó, köszönöm, nem kértem, nem kérem. Mert persze, „kibírtuk”, csak az a kérdés, kibírni kell-e az életet. Én pici gyerek voltam, bölcsődés, de az az apa, aki a honvédségtől hazajött (dacosan, belül megtörve, alkoholistán), sajnos nem az volt, aki elment. És talán vannak még rajtam kívül, akik tudnak úgy emlékezni, hogy az efféle dolgok, csak azért, mert régen voltak, mert úgy történnek, ahogy, még nem voltak feltétlenül jók. A ridegtartás ne aszalódjon bennük nosztalgiává.
Ráadásul én paraszti sorból jövök, és tudom, hogy kevés idő jutott bármire, hogy örökké robotolni kellett. És attól, mert nagyon szeretem az édesanyámat, ne kelljen már úgy emlékeznem, hogy ez így volt rendjén, és örülök, hogy tizennégy órákat gürcölt az üvegházban.
