Mikor érezte magát utoljára igazán szépnek? Olyan megállíthatatlanul, győztesen magabiztosan, egyértelműen szépnek? Megnyugtató, ha a válasz nem egy sok évvel ezelőtti emlék.

Nézem a gyerekem, miközben elégedetten szemléli magát a tükörben, egészen közelről, aprólékosan tanulmányozva a szeme színét, pilláit és babásan szeplős arcát, majd távolabb lépve ellenőrzi, hogy libben a haja, milyen a mosolya, és ráadásként megnézi, milyen, ha szökdécselve teszi ugyanezt. Elégedett. Tetszik neki, amit lát. És én szívből kívánom, hogy maradjon is így.

Valahol elveszik a magabiztosságunk, pedig kislányként ott volt mindannyiunkban. Amikor elég volt két színes csat, hogy tökéletesnek lássuk magunkat. A felnőtté válás útján aztán behúztuk a féket, és elkezdtünk mindent, beleértve magunkat is, valamihez viszonyítva mérni. Elég jó vagyok ahhoz a másikhoz képest? Elég szép az arcom, a hajam a címlaplányhoz, a barátnőmhöz, a szomszéd lányhoz képest? Itt már a színes csat rég nem volt elég.

A női létben van néhány kemény mérföldkő, amely nyomot hagy rajtunk. Változik a testünk, a lelkünk, de valamiért az elsőt próbáljuk meg nagy elánnal visszaállítani. Amikor a tükör nem azt mutatja, amit látni szeretnénk, amikor egy másik, jobb verzió él a fejünkben magunkról, akkor aztán mondhatja bárki, hogy fogadd el magad, szeresd így az arcod, tested… hát köszönjük, de kérjük vissza a régit. A jó hír, hogy sokat lehet javítani azon, amit a tükörben látunk. Egy kis erőbedobás, több mozgás, egészségesebb étkezés, egy fodrász, és újra ott a mosoly.

Rost Andrea hatvanadik születésnapját egy koncertsorozattal ünnepli, mi pedig egészen rendhagyó, dupla címlapot készítettünk róla. Sok éve áll a kamerák előtt, régóta csodáljuk, mennyire szép minden korszakában. Most nem csupán az újság első, hanem az utolsó oldalára is lefotóztuk, megmutatva, hogy bizony lehet egy nő a harmincas és a hatvanas éveiben is ragyogó.