Engem egészen megdöbbentettek az utóbbi időkben, immár kilencvenéves korod felé készült kis magánvideóid, amelyek olyan kérdéseket feszegetnek, mint hogy egyáltalán meddig érvényes az ember, meddig kell helytállni, illetve meddig élhetünk úgy, hogy életkorunknak nem engedünk befolyást. Miért foglalkoztatnak most téged ezek a kérdések?

Én nem vettem észre, hogy mostanában komolyan kezdenék ezekkel foglalkozni. Miközben meg kell mondanom, nehezen tűröm az öregedést. Azt hittem, bölcsen, szép csendesen tudok majd kilépni a világból, de összekuszálódva viselem.

Igen, de Fahidi Éva és Andrási Andor holokauszttúlélők bájosan is szívbe markoló története (kilencvenéves koruk körül szövődött köztük szerelem – a szerk.), amelyet a Késő? Soha! című videódban említesz, arról szól, hogy vajon közel a száz évhez, túlélve minden szörnyűséget, embertelenséget, még lehet-e úgy élnünk, hogy az jelentsen valamit, adjon valamit?

Ha az érzelmi töltete megvan egy kapcsolatnak, miért ne lehetne? Az életkor vessen gátat? Ilyenkor már nem illik érezni? Nem lehetnek vágyaink? Az sajátságos módon tényleg véletlen, hogy én kiléptem az utolsó házasságomból hasonló korban, ők pedig egymásba szerettek. Egyszerűen derűs példáját akartam megjeleníteni annak, hogy soha nem lehet késő. Hagyományos szerencsémre az élet szolgáltatta a hiteles, valós példát.

Ez fontos felismerés, hiszen sokan úgy érezzük, vége, és ezzel lassan számolni kell.

Elképzeléseim szerint nem lehetnek feltételei annak, milyen is lehet egy ilyen késői kapcsolat, ha örömüket lelik benne és egymásban – és ez volt, ami megfogott. Meg az is, hogy milyen hétköznapi a szerethetőség. Mennyire magától értetődő az öregkori szerelem, és ettől mennyire egyszerű és szép is lehet.

Nem gondolod, hogy mindezek után legalábbis különös, hogy rosszul viseled az öregedést?

Nem vitatom. Remélem nem úgy képzeled, hogy naphosszat ülök és szorongok, amiért az időm együtt múlik az Idővel. Ami végtelen, ám az enyém nagyon nem. Elmondom, hogy az öregedés hozott nagy pillanatokat is. Még nem voltam ötvenegy, és a dolog külföldön, egy teli buszon történt. Nem is vettem azonnal észre, hogy az a negyven körüli hölgy elém állt, és félreérthetetlen gesztussal mutatta, hogy foglaljam el a helyét. Uramisten! Most nyílt ki a kapu, amin át vezet utam az öregedésbe! Akkor nem voltam ilyen költői, csak magamban zsörtölődtem. Hát én még reggelente úszni járok! Meg teniszezem! Meg futok is… Ez volt az egyik első jelzés: „bácsi” lettem. Azóta eltelt csaknem negyven év. Állíthatom, hogy újabb figyelmeztetések – és milyenek! – talán csak az elmúlt négy évben érkeztek. Például, amikor lezuhantam az akkori házam galériájáról, mert „fickósan” sötétben akartam bejutni a másik szobába. Három nyakcsigolyám tört el. Azután a Kolosy tér sarkán ráestem a villamossínre, mert magasabb volt a járda, ahonnan leléptem, mint ahogy gondoltam. Megúsztam, mert elment a villamos, amiről leszálltam, másik meg nem jött még. És az egyik legutóbbi… Mostanra már tényleg nehezen cipelek nagyobb csomagokat, elég nehezen fordulok, a gurulós bőrönddel azonban még elboldogulok. Már ha a nevéhez híven gurul. Merthogy múltkor a reptéren le kellett emelnem a poggyászomat a mozgó szalagról, tudod, amelyiken a kofferek mennek körbe-körbe. Eltaláltam a megfelelő pillanatot és mozdulatot, nagy nehezen, de sikerült leemelnem a csomagomat… Igen ám, de föl is kellett mennem a lépcsőn egy emeletet, és úgy gondoltam, ezt a bőröndöt nem viszem a lépcsőn, mert az már sok nekem. Láttam a mozgólépcsőt, magam elé tettem a gurulóst, rá az első lépcsőre, és a következőre én léptem. Azaz léptem volna, de a csomagom felém dőlt, én pedig teljes hosszamban a mozgólépcsőnek estem. Akkor egy nagy ordítást hallottam, a lépcső pedig csaknem azonnal leállt. Egy fiatalember térdelt mellém, nem kell-e orvost hívni, mit tud segíteni… És ha nincs semmi baj, akkor fölviszi a csomagomat, menjünk együtt. Biztos talajhoz segített ez a fiú, akinek zavaromban jóformán épp csak kurta köszönömöt mondtam. Szégyenkeztem is magamban később. Meg az is eszembe jutott, hogy hová lett a negyven évvel korábbi megbotránkozásom. Lám, akkor a „bácsi” voltomat kikértem magamban, most mennyire jólesett a segítség…

És tényleg megváltozunk szerinted, ahogy múlik az idő, vagy maradunk olyanok, amilyenek tíz- meg harminc- meg hetvenévesen voltunk? Szóval mi az a változás, ami történik bennünk?

Te vettél észre magadban változást?

Igen. Érzékenyebb lettem, sértődékenyebb…

Na, szóval kérdezted, hogy én milyen öregember lettem. Szeretném hinni, hogy nincs változás, hogy csak az évszámok változnak. Ez így nem igaz. Egyszer csak elkezdtek élni a változások, és ezen nem szabad megsértődni. Én legalábbis nem tudok, mert lényegében egyedül élek. Nem tudok kinek panaszkodni.

Az, hogy neked régen nagyon nagy nehézségekkel is szembe kellett nézned életed során, sok meghurcoltatással, megaláztatással, az nem váltott ki belőled dacot, szembeszegülést?

Most? Öregségemre? Hogy képzeled? Az a gyerekkorom része volt, de engem nem hurcoltak el, nem éltem át borzalmas dolgokat. A nagyapám halálán kívül – mellettem az ágyban halt meg ’45 január 18-án – én nem láttam a szörnyűséget az egész háborúból. Annyira fura, pedig olyannyira benne éltem, hogy ha kinéztem a ház ablakán, jobbra láttam lapulni a falhoz az oroszokat, ahogy jöttek előre a Pannónia utcában, a másik irányban pedig láttam a német géppuskafészket, a Csanády utca sarkán, a harmadik emeleten. A háború közepén voltam, ám érthetetlen módon valahogy nem kerültem bele. Még lótetemet sem láttam, pedig azt is szabdalták-osztogatták rendesen.