A magyar lakosság egészségügyi állapota katasztrofális.

A magyar lakosság többsége elégedett az egészségével.

Két, egymásnak totálisan ellentmondó állítás. Egyik egy aktuális ANTSZ-, másik egy KSH-jelentésből való. Hogyan lehetünk elégedettek, amikor hazánk globálisan az elsők között található szív- és érrendszeri, daganatos megbetegedések terén, minden harmadik lakosa – tizenöt év fölött – magas vérnyomással küzd, a WHO (az ENSZ egészségügyi világszervezete) idei jelentése szerint közel kétmillió az alkoholbetegek száma, a férfiak 69 százaléka elhízott, ezzel a negyedikek a világranglistán, de sajnos a nők is elsők között vannak Európában? Ha csupán a magas vérnyomás betegséget és a kóros elhízást tekintjük, mindkét állapot a daganatos és keringési betegségek előszobája. Mégis, többségünk elégedett. Hogyan lehet ez?

Dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáter, onkopszichológus, aki huszonkét éve gyógyít daganatos betegeket, úgy gondolja, ez a klasszikus tagadás: ha valamiről nem veszünk tudomást, az nincs is. A doktornő szerint a rák annyira rettegett betegség, hogy sokan inkább szűrővizsgálatra sem mennek el, félve egyrészt a kellemetlenségtől, másrészt attól, mi lesz, ha kiderül valami. Pedig a szűrésekre járni életbevágó: a WHO szerint a lakosság 70 százalékának kellene rendszeresen járnia ahhoz, hogy hazánk demográfiai adatai javuljanak. Az állami szűrések rendszere – az egészségügy minden betegsége ellenére – nagyon jól kiépített. A leggyakrabban előforduló rákbetegségekre, a tüdőráktól kezdve a nőgyógyászati ráktípusokra, az emlő-, a vastagbél- és a prosztatarákra létezik tb-re elérhető szűrés. De nem vesszük igénybe elegen. A lakosság átlagosan több mint a fele nem jár szűrésekre.

A beteg felelős magáért, de nem hibás!

A rákbetegség az egyik legnagyobb tabu, azok sem mernek beszélni róla, akik épp küzdenek vele, sőt azok is alig, akik túlélték. Prezenszki doktornő szerint az egyik legfontosabb, hogy merjünk róla beszélni, és tudjuk, ha megbetegszünk is, vannak eszközeink a gyógyuláshoz. Grecsó Krisztián író, e lapnak is szerzője, maga is ráktúlélő, és mindig elmondja a legfontosabbat: „A lélek állapota szerepet játszik a gyógyulásban, de ez nem jelenti azt, hogy aki beteg, az hibás lenne azért, mert beteg.”

Szentesi Éva, szintén író, gyógyulásának történetével talán a legtöbbet tette hazánkban azért, hogy megtörje a hallgatást blogjával, majd Hamvaimból című könyvével.

Mégis, állítja dr. Prezenszki, a rákbetegség ma is sokak számára szégyen, számosan érzik úgy, hogy elítélik őket, sőt, úgy tartják, a lehető legnagyobb ránk mért büntetés… Mintha erkölcsi kategória lenne, a félelmetes ismeretlen, hiszen máig nem tudjuk pontosan, hogyan működik, és nincs hatékony ellenszere – a megelőzés a legfontosabb.

Ennek a cikknek mindkét szereplője túlélte a rákot: dr. Kenessey Andrea kardiológus és Bánki Éva író.

Bánki Éva író

Bánki Éva író, kreatív írást és irodalmat oktató egyetemi tanár, különösen figyel a nyelvi jelenségekre. Tapasztalatai szerint is, a „rákos” szinte egyenértékű nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel. Ő két éve, ötvennégy évesen, a ciklusán kívül jelentkező vércsepp miatt ment el nőgyógyászához, az orvos elvégezte a szűrést, és megnyugtatta: negatív. De Évának maradt a rossz érzése – „jó az, ha merünk bízni a megérzéseinkben” –, és ellenőriztette az eredményt az állami rendszerben.

–Ezért élek – mondja. Az új vizsgálat kimutatta a méhnyakrákot, azonban sikerrel lehetett műteni, és Éva egy éve „tiszta”. – Amikor egyszer taxit hívtam – meséli –, mert nem volt erőm a buszozáshoz, egy fiatal férfi volt a sofőr. Mondtam neki, hogy a Kékgolyó utcába lesz a fuvar. Nyakig elvörösödött, egy szót sem mert kérdezni. Ekkora tabu – mutat rá Éva –, ennyire félünk tőle. – Ő maga is úgy érezte, felemészti a szégyen. – Tavasz volt, néztem a virágba boruló fákat, és azt kérdeztem, hogy jövök én ehhez, hogy ezt élvezzem, amikor elbuktam. Mert aki rákos, az biztos valami szörnyű bűnt követett el, az érzéseit elnyomó, szerencsétlen nő… – Ilyen gondolatokkal nyomasztotta magát, de ez nem csupán belső, vélt, hanem erős külső megítélés, amivel a legtöbb beteg megküzd.

Muszáj róla beszélni

Rájött, hogy muszáj beszélnie róla. – Nem akarom azt a látszatot kelteni – vallja be Éva –, hogy előtte rendszeresen jártam szűrésekre. Vidéken éltem, nem találtam jó orvost, és utáltam a vizsgálat otrombaságát: bugyit le, lábat szét… Testi tüneteket nem éreztem, ám később felismertem jeleket, amiket addig nem, és ez kulcsfontosságú: a Kékgolyó utcában a betegtársak hasonlókról számoltak be. A jeleket magunk elől titkolni emberi esendőség. Pedig, erősíti meg Prezenszki Zsuzsa is, a rák megelőzésében, gyógyításában az idő = élet.

Bánki Éva facebook oldalt indított Ráktérítő címmel.

– Remélem, hogy a történetem másoknak is segít megnyílni – mondja –, ráadásul vidéken kevesebb az elérhető információ és szolgálatás, de léteznek.

Sokan valóban nem csupán azért nem jutnak el szűrővizsgálatokra, mert messze van, utazni kell, drága és macerás, hanem mert félnek, mi derül ki. Éva könyvből tanulta az egyik leghatékonyabbnak tartott mentális technikát, a Simonton-módszert: a képzeletünket tanuljuk meg a gyógyulás, megelőzés szolgálatába állítani. De ő is azt tapasztalja, bár sokan követik oldalát, a saját történetüket alig osztják meg.