Gyerekzsivaj tölti be a lonc illatában úszó kis piazzát, ahonnan kilátás nyílik a várost körülölelő zöldellő, lankás tájra. „Ettore, guarda!” – szólal meg egy csengő hangocska, és a kisfiúk mind odagyűlnek a társuk mellé, aki, mint hamarosan kiderül a lelkes kiáltásokból, gekkót talált az óvoda udvarán. Az óvoda egy fenséges, 18. században épült palazzóban található ebben a kisvárosban, Colle di Val d’Elsában, ahol mindössze három turistával találkoztunk. De hát éppen ez volt a célunk! Hogy ezúttal – a kötelező köröket és idegenforgalmi gócpontokat kihagyva – megismerhessük a vidéki Toszkánát és azt, hogyan élnek itt az emberek. Persze, könnyű volt nekünk lemondani a leghíresebb városok látványosságairól, hiszen mindannyian voltunk már Sienában, Firenzében, Pisában, álltunk sorba az Uffizi képtárnál és üldögéltünk a Campo hétszáz éves kövein. Bár e híres helyek szépségével sohasem lehet betelni, idén úgy döntöttünk, hogy Volterrába utazunk, és onnan indulunk minden nap másik felfedezőútra.
Nyolcszáz év egy padon
Ez a város időtlen idők óta biztosan létezik, már a bronzkorban is volt itt település, az etruszk időkben vagy huszonötezren lakták, és római kori jelentősége minden bizonnyal nagyobb volt, mint eddig gondolták, erre enged legalábbis következtetni az akkor épült amfiteátrum, aminek romjaira hét évvel ezelőtt bukkantak rá a város melletti mezőkön. A volterraiak büszkén állítják, hogy az 1257-ben befejezett városháza szolgált mintául a többi hasonló toszkánai épületnek. Aki felbaktat a lábszárközépig érő lépcsőfokokon, egy kis fantáziával városi elöljárónak érezheti magát a freskókkal díszített tanácsteremben, ahol a mai napig üléseznek. Arról, hogy miért ér össze a palota a fekete-fehér márványcsíkokkal díszített dómmal, az a történet járja, hogy azelőtt a város vezetésére kinevezett nemesember megbízatásának kilenc hónapja alatt nem hagyhatta el az épületet, nehogy a falain túl korrupcióba keveredjen. A külvilággal küldöncök segítségével tartotta a kapcsolatot. Istentiszteleten azért mégis részt kellett vennie valahogy, és ezt úgy oldották meg, hogy egy kis fülkén keresztül ő is tanúja lehessen a szertartásnak, anélkül, hogy bemenne a templomba.
Volterra épp olyan, amilyennek egy idilli toszkán kisvárost elképzelünk: a városfal apró ajtós téglaházak, tekintélyes reneszánsz paloták és hangulatos kis terek sorát rejti, a falakon kívül pedig ott állnak az egykori római színház lenyűgöző romjai. Csakhogy ennek a városnak megvan az az óriási előnye, hogy miközben tele van kincsekkel, nem hömpölyög benne tömeg, és látni engedi a helyiek mindennapjait. Néhány nap múltán ismerős arcokat fogunk látni az utcán, összebarátkozhatunk a lottóárussal, a díjnyertes fagylaltozó tulajdonosával, vagy épp a rengeteg kutyasétáltató egyikével. Keressük meg a középkori lakótornyokat, és képzeljük el, amint e polgárok ősei hosszú létrákon egyensúlyozva léptek be keskeny kis ajtóikon egy emelet magasságban, a városállamok torzsalkodásának idejében így védekezve az ellenséges seregek ellen. Váltsunk jegyet a Palazzo Vitibe és nézzük meg egy ma is itt élő nemesi család 19. századi otthonát. Merüljünk el az etruszkok urnáinak sokféleségében a Guarnacci múzeumban. És feltétlenül próbáljuk ki a vaddisznóhúsból készített ragut, akár valamelyik étteremben pappardellével, akár a világbajnok büfében, az Al Vicolinóban, olívabogyókrémes focacciában. Az ember fogja ezt az elképesztően jóízű szendvicset, kiül vele a pár méterre lévő városháza hosszú kőpadjára, és csak nézi, hogyan folyik át az idő a főtéren, ahogy nézték ugyanezt ezelőtt évszázadokkal is, akik ezt a padot koptatták. Nekünk még az is megadatott, hogy mindeközben egy épp arra járó férfikórus előttünk kört formált, és rázendített egy gyönyörű olasz dalra, a Sanmatióra.
Elvarázsolt erdők
Nálunk az egész család lelkes természetjáró, így mindig igyekszünk elmerülni flórában és faunában, bárhová utazunk is. A Padule di Bolgheri oázisra hosszas kutatómunka után találtunk rá a készülődéskor, és mindenkinek jó szívvel ajánljuk, akinek a lelkét megérinti a madarak szépsége. Egy nagybirtokos az ötvenes években úgy döntött, a tenger közelében fekvő lápos területeinek egy szép nagy részét meghagyja az élővilágnak, és lehetővé teszi, hogy ebben mások is gyönyörködhessenek. Az eredmény: lenyűgöző táj vízfolyásokkal és fenyvesekkel, ahol ügyesen álcázott lesek rejtekéből figyelhettük meg a kéklő szalakótákat, hajló csőrű íbiszeket és felreppenő kanalas gémeket, de láttunk jól megtermett nutriát is, ami néhány méterre tőlünk úszott el.
A kalandokat a Berignone erdőben folytattuk, ahol ősszel gyönyörű túrákat lehet tenni, útba ejtve a titokzatos 10. századi vár, a Castello dei Vescovi torzóját. Aki tavaszra tervezi az utazását, annak pedig van egy bevált tippünk: A Masso delle Fanciulle, azaz a Szüzek Sziklája és testvére, a Tükörszikla olyan látványosság, ami szíven üti az embert. Igaz, egy kicsit meg kell küzdeni érte, mert miután leparkolunk, át kell gázolnunk a bokáig érő folyón, majd bandukolni néhány kilométert mezők és ligetek közt, de bőségesen megéri ez a kellemes fáradság. Kristálytiszta víz alkot természetes medencéket a hegyekből leérve a sziklák között, ahol a régiek kézzel fogták a halat, a maiak pedig önfeledten vetik bele magukat a hívogató kékségbe. Ez akár veszélyes is lehetne, lévén, hogy a víz tele van hatalmas kövekkel, ám mivel teljesen átlátszó, így némi elővigyázatossággal és papuccsal a lábunkon nyugodtan belemerészkedhetünk.
