Egy – elmondása alapján – nyeszlett, szorongásokkal teli kisfiú ül otthon, a bátaszéki parasztházban. A konyhában zöldre festett sparhelt duruzsol. A kályha mellett a fiú kishúga melegszik. A kéményt a mestergerenda mellé építették – és ez azért baj, mert a gerenda lassan átforrósodik, és ahogy szikrát kap, meggyullad. Tűz üt ki a házban, ám a szomszédos téeszudvarból hamar megérkezik a segítség: elkezdik az oltást. A kisfiú pedig kézen fogja a húgát, és kivezeti az égő házból, át az ajtókon, a vert vályogfal tövébe.

Sorskönyv

– Úgy emlékszem, nagyon megdicsértek ezért – mondja Végh József. – Megmaradt az élmény, és valószínű, hogy ezért választottam segítő hivatást, ezért keveredtem erre a pályára. Sokat segítettek Eric Berne pszichiáter művei és az általa képviselt tranzakció-analízis: évekig tanultuk a módszert, és minden gyakorlatot magunkon is el kellett végeznünk. Ezáltal sikerült felfejtenem az én sorskönyvemet, élettervemet. Apám ütött-vert bennünket, elég rossz sorsunk volt, én meg, mivel nyeszlett kisgyerek voltam, eldöntöttem, hogy felnőttként majd erős leszek.

Végh József szerint mindenkinek megvan a saját sorskönyve, és azt írja tele az élete folyamán. Mindenki szerződést köt önmagával, hogy mivel szeretné kitölteni az életét, az pedig a beteljesülés irányába halad – de ki ügyesebben, ki pedig kevésbé kidolgozottan írja ezt a történetet. Úgy véli, sokan viszont elfelejtenek arra szerződni, hogy boldogok lesznek. És azt mondja, életközépi válság sem létezik.

– Inkább az történik, hogy elfogynak azok a célok, amelyekre megkötöttük magunkkal a szerződést. Gondolj bele: faluhelyen, kalákában megépült a családi ház. Megvették a Trabantot, lett kutya, gyerekek – és két év múlva elváltak. Elfogytak a célok. Nem volt, ami összetartsa a családot. Mindig a céljaink adnak energiát ahhoz, hogy küzdjünk és éljünk. Ha elfogynak a célok, ott állunk az út szélén, téblábolunk, és nem tudjuk, merre menjünk. Ha így érezzük, itt az ideje az új célok kitűzésének, az új szerződés megkötésének.

Börtön és túszok

Végh József börtönben kezdte, pedagógusként foglalkozott az elítéltekkel. Később lett pszichológus, és a „csúcsidőszakban” már egy egész szintnyi, nyolcvanfős társasággal dolgozott. Ezekben a gyógyító-nevelő csoportokban drogosokon és alkoholistákon próbált segíteni. És hogy kemény hely volt-e a börtön?

–  Nem is tudom… Ez furán hangzik, de én ott értem férfivá. Szerintem egy fiú huszonhét-huszonnyolc évesen érik férfivá – amikor el tudja tartani magát és a családját, és képes felelősséget vállalni másokért. Nos, én huszonkét éves koromban kezdtem el ott dolgozni. Nekem nem volt idegen, nem is volt kemény és szokatlan. Én ebbe belenőttem.

1993-től Végh József túsztárgyalóként is dolgozott, egészen 2007-ig: a börtöntapasztalatok a rendőrség kötelékében is jól jöttek. Az egyik esetben a belügyminiszter a nyaralásáról rendelte vissza: egy olyan magántaxis ejtett túszul valakit, aki éppen hazamehetett egy kis időre a börtönből, de nem akart visszatérni. Fegyverrel fenyegetőzött, és azzal, hogy rendőröket fog lelőni a nyílt utcán. József taxit rendelt, és megkereste a BRFK-n a legmagasabb rangú felettesét. Kérte, hogy ő legyen a parancsnok, amíg tárgyal. A taxi CB-rádióján tartották a kapcsolatot a túszejtővel; sikerült szóval tartani, és visszacsalogatni a városba. Innen a rendőrök tudták már, merre jár: csapdát állítottak neki, megsebesítették és elfogták.

– Azt tudni kell, hogy a túszejtők nyolcvan százaléka elmebeteg, és a túsztárgyalás során fókuszált pszichoterápiát kell végezni. A legtöbben közülük bátortalan öngyilkosok. Ez akkor lehet gyanús, ha valaki nem kér pénzt, vagy ha mégis, akkor keveset.

Mit csináljunk, ha túszul ejtenek bennünket? – kérdezem a szakembert. Mi a legjobb túlélési technika? Végh József szerint tennünk kell, amit a túszejtő mond, de nem szabad könyörögnünk az életünkért. Fontos, hogy életben maradjunk, de őrizzük meg emberi mivoltunkat, és ne értékeljük le az életünket azzal, hogy rimánkodunk.

– A Széna téri bankrabló-túszejtő például le akart lőni. „Megölöm magát!” – kiabálta. Én nyugodt hangon közöltem vele, hogy van két kislányom, akit még fel szeretnék nevelni, ezért ne lőjön. „Rendben, akkor csak térden lövöm” – mondta. Erre én azt feleltem, hogy az emberi térd egy összetett ízület, inkább válasszon más célpontot. Végül lábszáron akart lőni, és valóban megtette volna, mert egyszerre állt kokain és alkohol hatása alatt. Ő is bátortalan öngyilkosnak számított. Amikor a rendőrség megkezdte a helyzet felszámolását, kihátráltam, és lassan kiléptem a lővonalból. Ő kapott két lövést, majd megsebesítette a túszát. Végül a rendőrök lelőtték.

Az egykori túsztárgyaló ma már pszichológiai tréningeket tart

Bözsi, Laci, Big Brother

Végh József 2001-ben döntött úgy, hogy nyugdíjba vonul, mert nyugalomra volt szüksége. Elkezdett szervezetfejlesztéssel és pszichoterápiával foglalkozni, miután leszerelt. De persze egy jó kis túszhelyzetért nem kell a rendőrségre menni: párkapcsolatban is simán kialakulhat. A se vele, se nélküle kapcsolatokban a felek egymástól való függőségben élnek, mert nem képesek játszmák nélkül létezni. Ehhez pedig játszótárs kell: üldöző, üldözött és megmentő – igazi „drámaháromszög”. Az üldöző rendszerint a férfi, az üldözött a nő. És miután a férfi bántalmazza a nőt, ő az is, aki „megmenti”.

– Lacitól tanultam a börtönben a következőt – meséli. – Laci elment haza, hogy meglátogassa Bözsit, és nagyon elverte. Amikor a fogvatartott visszajött, leültünk beszélgetni, és megkértem, magyarázza el nekem, hogy is van ez. „Mondja, pszichológus úr – szólt Laci –: bánt-e az ember olyasvalakit, aki nem fontos neki?” Sokáig magyaráztam, hogy aki fontos nekünk, azt nem bántjuk, hanem szeretjük. Akit szeretünk, arra nem vagyunk féltékenyek, hanem elfogadjuk, bízunk benne, és a kölcsönösség működik kettőnk között. Ebből a helyzetből kitörni leginkább csak párterápiával és jókora önismeret elsajátításával lehet. Neki kell látnunk újraprogramozni önmagunkat.

Végh József pályafutásában volt még egy érdekes mozzanat: ő volt a húsz éve indult Big Brother valóságshow egyik pszichológus szakértője. Azt mondja, igazi kihívás volt a műsorba összeválogatni a személyiségeket. Az emberek kétféle dolog miatt lehetnek érdekesek: patológiailag – tehát ha pszichés elváltozásuk van –, vagy ha a személyiség önmagában összetett és érdekes. Az ő és kollégája feladata az volt, hogy kiszűrjék a patológiás személyiségeket, és az izgalmas embereket engedjék a műsorba. Megvizsgálták egyenként is a jelentkezőket, majd azt is, hogyan viselkednek együtt, csoportban. Aki alkalmasnak tűnt, azzal tovább foglalkoztak.