Amikor Cindy Crawford a smaragdzöld szófán közelebb hajolt hozzám egy fotó erejéig, Miki, a fotós felnevetett. „Ne ugorj el előle, hajolj te is közelebb!” – mondta. Persze ő könnyen beszélt: nem ő volt az agyvérzés határán, nem neki indultak el kövér izzadságcseppek a homlokán, és nem neki fagyott az arcára az idióta vigyor, hanem nekem.
Amikor a kilencvenes években a Revlon-reklámban Cindy Crawford és Claudia Schiffer napozott egy jachton, tizenévesen akkorát dobbant a szívem, hogy a szomszédban is hallották. Akkor még nem sejtettem, hogy bő tíz évvel később, egy tavaszi napon a Nők Lapja akkori főszerkesztője behív a szobájába, és azt mondja, találkoznom kéne Hamburgban Cindy Crawforddal, én meg szabadkozom, hogy hát épp aznap lesz a tízéves osztálytalálkozóm, Érden. Erre a főszerkesztő széttárja a karját, és közli, döntsem el, mit akarok jobban. Öt perc múlva bekopogtam az ajtaján, elnézést kértem, és mondtam, hogy természetesen nem Érd, hanem Hamburg – és Cindy.
Akkoriban a pályájuk vége felé tartó szupermodellek sorra dobták piacra saját márkás parfümjeiket – ez volt a találkozó oka. Addigra már volt mögöttem néhány év az újságírásban, és igyekeztem az ismert arcokkal normális, partneri módon interjúzni. De amikor benyitottam a hamburgi lakosztályba, Cindy Crawford pedig lassan, de kecsesen, királynői tartással elém lépett, éreztem a gyengeséget a térdemben, és hirtelen újra – a tévéreklámot guvadó szemmel bámuló – kamasz fiúvá váltam. Cindy Crawford mindezt azonnal átlátta, és olyan természetes kedvességgel viselkedett, ahogy egy párás tekintetű, huszonéves kelet-európai újságíróval csak lehet. Nemcsak éterien szép volt, de intelligens és empatikus is, a közös fotózásnál pedig valóban olyan közel hajolt hozzám, hogy azt a parfümillatot aztán tényleg soha nem fogom már elfelejteni. Hogy, hogy nem, de egy év múlva megint kijött egy átkozott parfümmel, és a sors azzal büntetett, hogy újra nekem kellett találkoznom vele külföldön. „Hello, István, how are you?” – kezde egy újabb lakosztályban, és kérdezte, mi történt velem tavaly óta. Ezen teljesen megdöbbentem: lehet, hogy a sajtósa mondta neki, mielőtt beléptem, hogy találkoztunk már, de szürreális volt, hogy ezzel nyitott.
Cindy Crawford természetesen megnyerte az ötöst a génlottón – ötvenhat éves, de szépsége még ma is, időtlenül tündököl. De még ha az interjúk kurták voltak is, és igazán nem mentünk mélyre ezekben a beszélgetésekben, az nyilvánvaló volt számomra, hogy itt azért többről van szó, mint egy jól elhelyezett anyajegyről a száj sarkában, tündöklő arcról meg tökéletes alakról. A szupermodell végtelenül emberi volt, és áradt belőle egyfajta nyugodt derű, amivel azonnal megnyert magának. Amikor időtlen szépségeke gondolok, mindig ez az aura vonja be a nőket. (De a férfiakat is.) Ilyen az angol Helen Mirren vagy Judi Dench is: még ha nem is voltak soha szupermodellek és eszelős bombázók, az arcukon ott van az, amit a világról gondolnak, és amit éreznek. Van valami a tekintetükben, amiből tudjuk: mások, mint a többiek. Összetett, megnyerő személyiségek.
