Nehéz feladat, amire most vállalkozom. Olyan apró praktikákat ajánlanék a kedves szülőknek, amelyek mérföldekkel képesek javítani kisiskolás gyermekük teljesítményét. Általuk a gyerek egész iskolai és otthoni léte kiegyensúlyozottabbá válna. S ezzel a családé is.
De azt látom, hogy a fáradt és agyonterhelt anyák, apák az esetek többségében „nem fogadnak szót”, nem csinálják meg az ajánlott „házi feladatot”, s maradnak a panaszok: a gyerek izeg-mozog, nem figyel, túlmozgásos, kudarcos az iskolai élete, otthon nem lehet a leckéhez ültetni, és így tovább. Higgyék el, az itt következő ötletek varázserővel bírnak. Igaz, kitartást igényelnek. És folyamatosságot, legalábbis az elején.
Ez a sok picinke, de annál hatékonyabb ötlet, kis rásegítés hatásos például a délutáni házi feladatok elvégzésekor. Segít, hogy egyáltalán egy helyben üljön az a gyerek, és ne kelljen a szülőnek egész délután, sőt este (!) könyörögnie a lecke befejezéséért.
Ideális, ha a mozgékony – még nem hiperaktív, csak hipermotil (izgő-mozgó) gyerekünk egy neki méretes, de nem keményre felfújt labdán ücsörög (ül, és nem a padlón, ágyon fetreng), és az íróasztalán a kis karjaira enyhén rátámaszkodva írja meg a leckét. Így, a labdán olvasson, rajzolgasson. Ha azt látjuk, hogy így is megerőltető neki az egy helyben ülés, akkor időnként felállhat, és mind a két kezét maga előtt tartva sarokérintéssel guggoljon le tízszer-tizenötször (csináljuk vele együtt), de úgy, hogy a két kinyújtott kéz mellső középtartásban vízszintes maradjon. Utána visszaülve folytatható a munka.
Már az első jeleknél, különösen a betűvetésnél és a számok négyzethálóba való kényszerítésénél vegyük észre, hogy a gyerek figyelme és az ujjai is elfáradtak. Nem szerencsés, ha erőltetjük: „Na, gyere, toljuk le egyszerre!”, „Legyünk túl rajta minél előbb!” És így tovább. Ne így! Ha látjuk, hogy dőlni kezdenek a pálcikák, a gyerek elfáradt, akkor hagyjuk abba. Lazítsuk le az ujjainkat. Álljunk fel, a gyerekkel együtt zongorázzunk a levegőben, ujjainkat összefűzve, tenyereinket kifordítva nyújtsunk, közben lassan számoljunk nyolcig. Majd a gyerekkel együtt egyesével masszírozzuk meg valamennyi ujjunkat külön-külön, nekünk is jót tesznek ezek a lazító, nyújtó mozdulatok. Keveset, apránként. Megtérül. Mert ha hagyjuk, hogy a gyerek elkapkodva megcsinálja a jel- vagy betűírást, s utána nekiállunk radírozni, az a legrosszabb. A gyereknek az maga a kudarc, a hiábavalóság, a teljes meghiúsulás, kedvét is szegjük azonnal: „De anyúúúú, az készen volt!” „De ronda volt! Ilyet nem adhatsz ki soha a kezedből!” „De az már készen volt!” S az értelmetlen vitának se hossza, se vége.
