Vámos Miklós kérdése:
Kedves Bálint, hosszabb ideje foglalkozol újságírással, annak több műfaját is kipróbáltad. Ugyanakkor novellásköteted jelent meg, s tudtommal hamarosan regényed várható. Az én nemzedékemnek az idősebb kollégák azt mondták, csak ritkán írjunk újságcikket, mert az ilyesmi idővel a szépírói működés rovására megy. Gabriel García Márquezt kezdő korában figyelmeztette egy idősebb irodalmár: „Mester, vigyázzon, az a veszély fenyegeti, hogy előbb-utóbb megtanul rosszul is írni.” Mi erről a véleményed?
NÉVJEGY Kovács Bálint (1987), író és újságíró, a HVG munkatársa. Kötetei: Puszild meg (a szexuális zaklatásról, 2018), Lehetne, hogy csak aludjunk? (novellák, 2021). Ismertetőjele: a haját copfban hordja.
Kedves Miklós, kérdésed gyorsan, nyersen ért: épp a napokban írtam le egy újságcikkemben egy olyan mondatot, amiért vérzett a szívem, hogy nem inkább egy novellában szerepelt, hogy megmaradjon az örökkévalóságnak, az irodalomtörténetet oktató majdani, ősz szakállú professzoroknak, vagy legalább anyukámnak és pár barátomnak, akik tényleg olvassák a szövegeimet.
Bár úgy tűnik, mintha egyszerű témáról lenne szó, a felvetés a legnagyobb kérdéshez visz: kinek és miért ír, aki ír? A válaszlehetőségek között ott az örökkévalóság, az ősz szakállak és anyukám is, de én a magam részéről egy önzőbb megoldás felé hajlok: azért írok, mert szükségem van rá, mert letehetem vele a szorongásaim egy részét, kifejezhetem a vágyaimat, létrehozhatok valamit, ami a legtöbb, ami az embernek megadathat. Az ördög tudja, hogy miért, de így van: ki akarom adni magamból, ami belül van, és hihetetlen örömet okoz, ha sikerül formába öntenem.
Akkor viszont nincs különbség: az írás az írás, újságcikk, novella, regény, levél valakinek, aki fontos. Nem akarom se az álnaivat, se a lovagi költőt eljátszani: egy benzinárcsökkenésről vagy egy ország vezetőjének nyári szakállviseletéről szóló rövidhírt nyilván senki nem számít alkotói tevékenységei közé. De ha az embernek örömet ad az írás, megtalálni egy jó mondatot, metaforát, szókapcsolatot, akkor nincs szó céllövöldéről a vurstliban: nincs alsó, középső és felső polcról választható öröm, csak öröm van, ráadásul nagyobb, mint az óriás plüssmackó a tízpontos lövés után.
Ha pedig földközelibb szemszögből akarok válaszolni, akkor is odalépnék García Márquez és az irodalmár közé, és hevesen felkiáltanék: no! (Ugyanis ennyit tudok spanyolul, igazán kár, hogy a többit már nem tudnám elmondani, ennyiért meg hülyének néznének.) Az újságírás valóban remek lehetőség a tanulásra, de nem a rosszul írás, hanem általában az írás tanulására. Egy ráérősebb terjedelmű kritikában, egy publicisztikában, egy riportban bőven van hely és lehetőség úgy írni, mintha számítana. (Hiszen számít.) És ha egy újságírónak persze meg is kell felelnie sok olyan követelménynek, aminek a szépirodalomban nem – legfőképp a valósághűségnek, még ha ezt mára el is felejtette a magyar sajtó nagy része -, attól a dolog mikéntje még nem tér el annyira: ha az ember olyan szerencsés, mint én, és kultúráról fogalmazhat újságcikkeket, jó esetben írhat az érzelmeitől vezérelve, írhat arról, ami belül van, és kint akar lenni, a papíron. Ha egy jó könyv, egy kiemelkedő színházi előadás nem csak a kritikus agyában, de valahol máshol is beindít reakciókat, máris ugyanarról van szó, mint novellaíráskor: valahogyan szavakba kell önteni azokat az érzéseket, amik épp kavarognak bennem. Hogy hogyan, az az irodalom legnagyobb kérdésre, és a válaszadáshoz kevés jobb gyakorlólehetőség van, mint az újságírás. Pláne, mivel itt nem feltétlen elvárás az irodalmi minőség, a tétje is kisebb, nincs akkora keserűség, ha nem sikerült tökéletesen.
