„Istenem, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!” – állítólag ezek voltak Kazinczy Lajos utolsó szavai, mielőtt a fegyverek eldördültek, és ő az aradi vár északi sáncában holtan esett össze. Mindössze huszonkilenc éves volt. Szenvedélyes, ambiciózus fiatalember, aki a fennmaradt periratok szerint még a hadbíróság előtt sem tudta titkolni harctéri tettei, a szabadságharcban elért eredményei fölött érzett büszkeségét. Nem hitte, ahogy szinte senki a résztvevők közül, hogy a bosszú ilyen véres lesz. Csak október 6-án, kedves tábornokai kivégzése után döbbent rá a rideg valóságra. Megértette, hogy ő lesz a következő áldozat, ha be nem bizonyítja, hogy tévedésből került a tábornoki kategóriába. Sürgősen eljuttatott egy beadványt az ügyét vizsgáló törzshadbírónak, amelyben leírta, hogy ő nem volt több, mint ezredes, így nem is rendelkezhetett tábornoki jogkörrel és jelentős politikai befolyással sem. Három tiszttársa meg is erősítette a vallomását, de sajnos ez már nem segített Kazinczyn. Október 25-én reggel hét órakor, egy nappal a császár kivégzéseket betiltó rendelete előtt, szerencsétlen módon betelt rajta az ítélet. Máig jeltelen sírban fekszik a várfalak alatt.
Tábornok vagy ezredes?
Máig nem dőlt el a kérdés. Kazinczy Lajos tábornoki kinevezéséről szóló dokumentumot azóta sem találtak a levéltárak mélyén, holott 1849 nyarán Kazinczy már önálló hadtestet vezetett Észak-Magyarországon, amelynek megszervezésével Kossuth Lajos kormányzó bízta meg. A cél az volt, hogy a Kárpátok felől benyomuló orosz hadsereget feltartóztassa. A tehetséges fiatal tiszt mindent meg is tett annak érdekében, hogy összekovácsolja a szétesőben lévő hadosztályokat. Önkénteseket toborzott, kiképezte és fegyverrel szerelte fel őket, még ágyúkat is öntetett Munkács várában, ahol ideiglenesen elszállásolta magát. Ám nyolcezer emberével nem sok esélye lehetett a százhetvenezres cári hadsereg ellen. Ezt belátván, nem is ütközött meg velük. Ahogy kézhez vette Görgei levelét a fegyverletételről, 1849. augusztus 25-én, Zsibónál ő is megadta magát. Hogy miért úgy írta alá a fegyverletételről szóló dokumentumot, hogy „Kazinczy tábornok”, nem tudjuk. Talán úgy vélte, annak nagyobb súlya van. Mindenesetre az oroszok honvédtábornokként adták át a császáriaknak Aradon, akik ettől kezdve ekként is kezelték. Tulajdonképpen mindegy is volt a rangja, hiszen Haynaunak, a bosszút lihegő császári hadvezérnek Ferenc József császár szabad kezet adott a megtorlásban. Mi mégis ragaszkodjunk a tényekhez. Kazinczy Lajos ezredesi kinevezését írásos dokumentum rögzíti, amelyet a kormányzó, Kossuth Lajos írt alá 1849. május 21-én, miután a Kazinczy-hadosztály a tavaszi hadjárat során több ízben kitüntette magát, először a győzedelmes nagysallói csatában, majd május elején Buda ostrománál. A hadbíróság azonban így is halálra ítélte az ezredest, arra hivatkoztak, hogy önálló hadtestet vezetett. Annyi „kegyelmet” gyakoroltak, hogy a fiatal tisztet ne akasztással, hanem főbelövéssel végezzék ki. Kazinczynak vigaszul szolgálhatott a remény, hogy hősi tetteire és vértanú halálára a nemzet emlékezni fog. Sajnos nem adatott meg neki.
Bár unokaöccse, ifjabb Kazinczy Ferenc mindent megtett, hogy nagybátyja neve felkerüljön 1881-ben az aradi vértanúknak állított obeliszkre, Kazinczy Lajostól megtagadták ezt a tisztességet. Arad polgármestere állítólag azt válaszolta a kérésre, hogy a népek ragaszkodnak a szerencsétlen tizenhármas számhoz. Így fedte el a feledés homálya előbb a tizennegyedik vértanú, Ormai Norbert honvéd ezredes, majd a tizenötödik, Kazinczy Lajos ezredes emlékét.
A „kis Laló”
De ki is volt ez a markáns arcélű fiatal tiszt, akit Kossuth érdemesnek tartott arra, hogy önálló szerepet vigyen a nemzet szabadságharcában? Nem más, mint az író-nyelvújító Kazinczy Ferenc és Török Sophie nyolcadik, utolsónak született gyermeke. Édesapja már elmúlt hatvan, amikor a fiúcska világra jött, és a „kis Laló” idős napjai megédesítőjének bizonyult. „Lajos képzelhetetlen elevenségű, szép gyermek” – írta róla egy levelében. „…Nagy kedvelője a muzsikának. Mihelyt a húr megpendül, abbahagyja játékait, s szalad oda.” Az élénk eszű Lajost két bátyjával, Bálinttal és Emillel együtt az édesanyjuk tanította betűvetésre otthon, Széphalmon, majd a sárospataki kollégiumba adták őket, ahol Lajos különösen jó előmenetelt mutatott fel.
„Édes Fizsim – írta Kazinczy a lányának –, a két pataki diákocska jelét akará adni, hogy téged szeret, s ím küldi ezt a levelet. Magok kezdették írni, de osztán elakadván az én segítségemre szorultak. Lalónak a praeceptor (a nevelő – a szerk.) igen véknyan szelte meg a tollát, és így rosszabbul írt, mint másszor, de ez is elég attól, aki tavaly ilyenkor nem ismerte a betűket. Mind ő, mind Bálint egy classisban (osztályban – a szerk.) vannak, s jól tudják a konjugatiókat (igeragozásokat – a szerk.). Kivált Laló felette eleven gyermek. Soha nem tud csendesen állani, ülni.”
Lajos később sem okozott csalódást. Édesanyjához írt meleg hangú leveleiből egy megfelelni vágyó, ugyanakkor életvidám, a fejét folyton csínyeken törő kamaszsrác képe bontakozik ki előttünk. Édesapja már nem él, 1831 nyarán – Lajos tizenegy éves ekkor – elviszi a kolerajárvány. A család eddig is szerényen élt, de ettől kezdve rohamosan elszegényednek. A gyerekeket a rokonok ruházzák és iskoláztatják, Lajost a nagybátyja, Vay Ádám veszi szárnyai alá. Az elszegényedett nemesi családok utódait jellemzően katonatiszti vagy hivatali pályára irányítják, ami megélhetést kínálhat nekik. Kazinczy Lajos is így jár, katonát akarnak faragni belőle. Tizenöt évesen a tullni utásziskolába íratják be, taníttatása költségeit Teleki József gróf, az Akadémia első elnöke vállalja magára, édesapja érdemeire való tekintettel. Elvárja, hogy a nagy író fia bizonyítsa rátermettségét, és Lajos igyekszik is megfelelni az elvárásoknak. Húszévesen jó bizonyítvánnyal kerül ki az iskolapadból, és kadétként a 9. huszárezred állományába kerül. Előbb Prágában szolgál, majd Bécsbe vezénylik, ahol Liechtenstein herceg, az ezred parancsnoka veszi maga mellé. Lajos jól nevelt, megbízható, s hozzá még a társaság középpontja is. Kiváló táncos, szeretik a lányok, legalábbis egy édesanyjának írt leveléből ez derül ki:
„Nagyon vidáman töltöttem ezt a farsangot, a tánctermek padlói remegtek a talpam alatt, és becsületemre legyen mondva, nagyon derekasan viselkedtem. Mivel nem voltam elégedett az itteni bálokkal, meglátogattam majdnem minden környékbelit, és mi több, mindenütt hódítottam, méghozzá milyen csinosakat!”
Azonban csak egy, a Fáni nevezetű szőke kisasszony férkőzik közel a szívéhez. Többet sajnos nem tudunk a románcról, ennyi is csak abból sejthető, hogy a lány egy aranyszőke fürtjét szalaggal átkötve őrzi a szobájában.
A szórakozáson kívül akad azért bőven dolga is. Kezdetben a századirodán alkalmazzák. „A tollal, tintatartóval olyan szoros barátságot kötöttem – panaszkodik az anyjának –, hogy a szabadba csak ritkán jutok ki.”
„Szegény Lajos” – ahogy magát titulálja – szorgalmának meg is lesz az eredménye: 1841-ben, édesanyja halála előtt néhány hónappal hadnaggyá nevezik ki. Végre tiszt lesz. Aznap éjjel nem kevés pezsgő folyik le a torkokon. A nagy reményű fiatalember szépen lépeget felfelé a ranglétrán, amikor is adósságai, amelyekbe többek közt egy szép és gazdag kereskedőlány iránti szerelemből veri magát, túllépik a határt. Lajosnak nincs pénze kiegyenlíteni a számláit, s még egy szerencsétlen váltóügybe is belekeveredik. Kénytelen-kelletlen eladja tiszti rangját, ami nem ritkaság a korban, és leszerel a császári seregből. Útja Zemplénbe, a rokonaihoz vezet, ahol Ifigénia nővérénél húzza meg magát. Élete legsötétebb fejezete következik: egy esztendő tétlenül… Az örökmozgó, értelmes ifjú számára kész istenverése.
A titkos napló
Gyulaházán értesül aztán a pesti forradalom fellángolásáról, az áprilisi törvények születéséről, és a felelős magyar kormány felállításáról. Több se kell a becsvágyó fiatalembernek: végre bizonyíthatja rátermettségét a harctéren is, mégpedig a haza szolgálatában. Azonnal jelentkezik önkéntesnek az alakuló magyar honvédseregbe, és a nádornál főhadnagyi rangja visszaállítását kérelmezi. Hetekig vizsgálják a császári hadseregből való gyanús lelépése ügyét, míg végül tisztázzák, és a nádor engedélyezi Batthyány miniszterelnöknek Kazinczy tiszti rangjának visszaállítását. A fiatalember szakértelme kapóra jön elöljáróinak. Előbb a Lajtán kell hidat építenie a Jellasicsot üldöző honvédsereg számára, majd egyre fontosabb szolgálatokkal bízzák meg, 1849 tavaszán már hadosztálya élén diadalmas ütközeteket vív az osztrákokkal. Tullnban korosztálya kiválóságaival együtt ült az iskolapadban, például Görgei Artúrral, a későbbi hadügyminiszterrel, de szinte minden tábornokával megkedvelteti magát. Különösen közel kerülnek egymáshoz Klapka Györggyel, akivel együtt harcolnak a tavaszi hadjáratban. Amikor negyven év múlva Kazinczy unokaöccse megkéri a két agg generálist, mondjanak véleményt egykori bajtársukról, mindketten meleg szívvel emlékeznek meg róla. „Bátor és kiváló vezéri képességekkel megáldott vitéz katonának” nevezik Lajost.
A tizenötödik aradi vértanú sorsáról sokkal többet nem tudunk. 1906-ban ugyan felcsillan a remény, hogy végre elnyeri méltó helyét a haza emlékezetében. Zemplén vármegye helytörténeti folyóirata ugyanis váratlanul egy újonnan felfedezett naplót közöl Kazinczy Lajos honvéd tábornok élete címmel. Az írás bevezetője szerint Kazinczy Lajos aradi fogsága idején a szalmazsákja alatt rejtegette az iratot, majd egy ismerős tót őrre bízta azzal, hogy halála után juttassa el Ifigénia nővéréhez. Óriási felfedezés, kár, hogy kiderül a naplóról, csupán Ifigénia fia, Becske Bálint jószándékú koholmánya. A lelkes unokaöcs később kiállítást is rendez a széphalmi relikviákból, és emlékhelyet létesít a kúria parkjában a nagy elődök tiszteletére. Ez azonban már nem segít eloszlatni a Kazinczy Lajos körül kialakult homályt. Úgy gondoljuk, legfőbb ideje, hogy a szabadságharc tizenötödik vértanúja végre elnyerje méltó helyét a nemzet pantheonában.
