Bennem nagyon mély nyomot hagyott, hogy halála előtt két nappal drága barátom, Haumann Péter felhívott, hogy szerezzem meg egy ötven évvel ezelőtti zongoraverseny-felvételedet, amelyen Chopin versenyét játszottad. A temetésére akarta ezt. Azóta is töprengek, hogy mi lehetett ebben a felvételben, ami ennyire megfogta, amire szerette volna, hogy elkísérje az életen túlra? Mi ragadhatta meg akkori játékodban, mire érezhettél rá?
Az ember mindig úgy ül le a zongorához, hogy megpróbálja a szerző szándékát lehetőleg maradéktalanul visszaadni, ami persze csak többé-kevésbé sikerül, de előfordul, hogy egyes részleteiben nagyon közel jár hozzá. Egy sugallat, néhány föld fölötti pillanat. Az e-moll zongoraverseny első tételének fő témája ilyen felülmúlhatatlan muzsika, valamit ebből sikerülhetett elkapnom. Nagyon jó érzés, hogy sikerült így teljességében megragadni, hogy egy ilyen zseniális emberben, mint Haumann, az élettől búcsúzva is mélyen megmaradt. Egy cseppnyi maradandóság. Ez valamit visszaigazol, értelmet ad a sok erőfeszítésnek, gyakorlásnak, a zenével töltött sok ezer órának.
Te végül is mindent elértél az életben, amit művész elérhet: sikert, világhírt, megbecsültséget. A világ legnagyobb termeiben, zenekaraival, karmestereivel játszhattál, a legrangosabb társaságok adják ki még ma is lemezeidet. Visszatekintve, közeledve a kilencvenhez, mennyit ér mindez, mennyiben tölt el elégedettséggel?
Van egy kedvenc interjújátékom, ami abból áll, hogy ahányan vagyunk a társaságban, mindenkinek fel kell tennie egy-egy kérdést, ami bármiről szólhat, de fontos, hogy ne legyen személyes, és bárki tudjon rá felelni. Egy alkalommal a következő hangzott el: volt-e valami, amit nem értem el? Hát, volt. Gyerekkoromtól kezdve operában szerettem volna dirigálni, és rengeteg alkalmam lett volna rá, de az utolsó pillanatban mindig történt valami, ami miatt kútba esett az egész. A mai napig nem tudom, miért, de végigkísért egész életemben ez. Így a végén már nem is vágyom rá, mert most már késő, nem fogom tudni elkezdeni. De ezt csupán érdekességként mesélem, hiszen megadatott, hogy a zeneirodalom legnagyobb műveit játszhattam el, és harmincéves korom óta dirigálok.
Mindez boldoggá tesz, boldoggá tett?
Furcsa dolog, amit kérdezel… Eddig csak Kodály Zoltán volt életemben más formátumú, mint a többi ember, és a legnagyobb megtiszteltetés, hogy atyai pártfogóm lett. Most, túl a nyolcvanon megajándékozott a sors egy másik ilyen kivételes ismerős barátságával is, akit nem szeretnék megnevezni, de más dimenzióban él, létezik, gondolkodik, mint az eddig általam ismert emberek. Nehéz sorsú gyerekek istápolásával foglalkozik, erre tette fel az életet, és példája elragadott engem is.
Ma egy nagyon komoly, állami gondozott gyerekeket segítő alapítvány viseli a nevedet. Hogyan kezdődött a történet?
Hallottam, hogy van egy kislány, Kormányos Vanessza, akinek minden vágya az volt, hogy felvegyék a fiatal Virtuózok közé, de súlyos betegséggel élt, kevés reménnyel a gyógyulásra. Kezeléséhez a legdrágább gyógyszerekre és orvosi beavatkozásra volt szükség, és elindult egy mozgalom, hogy a pénz összegyűljön. Ekkor elhatároztam, hogy koncertet adok a kislány gyógyításának költségeire. Ez adta meg a lökést, és már ezen az estén bejelentettük az alapítvány létrejöttét.
Mennyire szoros velük a kapcsolatod?
A névadó és az alapító én vagyok, mindenben részt veszek, mindig elmegyek a hivatalos találkozókra. De ha például szponzort kell szerezni, akkor is ott vagyok. Itt nem kevesebbről van szó, mint hogy meg lehet váltani egy-egy ember életét. Mikor egy gyereket elhagynak a szülei, és bekerül egy intézetbe, onnantól kezdve kap enni, inni, fedelet a feje fölé, de ki az, aki foglalkozik a lelkével? A legnagyobb problémájuk valójában az, hogy nem tudják, szeretik-e, szerették-e őket igazán a szüleik. És nem fogják analizálni, hogy mit miért tettek, hanem olyan kisebbségi érzésük lesz, ami pszichológiai problémák sokaságához vezet a későbbiekben.
A zene pótolhat, kompenzálhat ebből valamit?
Hát hogyne! Pontosan ebben különbözik ez az alapítvány a többitől, hogy mi nem arra megyünk, hogy milyen anyagi segítséget kap egy gyerek, hanem arra, hogy valaki legyen mellette. Életre szólóan, mint egy jó nagybácsi vagy nagynéni. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy ezek a gyerekek ne legyenek törött szárnyú lelkek, ahogy Tóth Aladár, a nagy zenetudós fogalmazott.
