Nemrég megint tépelődő hajnalokról írtam. Ráébredésekről, az elégedettség utáni vágyról, az önmagamnak való megbocsátás nehézségeiről. És a feloldásról, ami felér egy újjászületéssel. Meglepően sokan kapcsolódtak ezekhez a gondolatokhoz. Jó volt más szempontokról, tépelődésekről olvasni. S még jobb megízlelni és a magam számára elraktározni a tanulságokat. 

Egy férfi leveléből:

„Kedves Hölgyem! Nemrégiben találtam egy rövid vallomást, filmen elmesélve. Tiszta, melengető, felemelő percek voltak. Valahogy rímelt mindazzal, amiről a gondolatai beszélnek. Jó volt nézni és hallgatni. Biztosan ismeri azt az érzést, amikor arra vágysz, még, még, még mesélj! Mert ahogy hallgatja az ember, kicsit maga is belebújhat a történetbe. Valahogy úgy, mintha egy ablaküvegen néznék ki vagy be, és egyszer csak az üvegre Valaki vagy Valami ráfújná az ezüstfoncsort, és az üveg tükörré válna. És ebben a tükörben rájöttem, milyen magányos is vagyok én. És ezen nem segíthet senki és semmi, mert így vagyok teremtve. De rögtön az isteni nyugalom és biztonságérzet is az ölébe vesz: mert ez a magány az én »teljességem«. Tíz-tizenkét éves korom óta vártam ezt az intenzív érzést, mert tudtam, hogy egyszer elér. Majdnem hatvan lettem, mire szembesültem vele, mire kibomlott bennem. Ezzel mintegy megtaláltam a kulcsot, most már kereshetem a zárat… Köszönöm az írását.”

Egy női levélből:

„Kedves Hajnali tépelődő! Figyelem, mi mindent bontogatnak bennem a gondolatai. Valamiféle keresést érzek. Önben és magamban is. Ha lecsupaszítom, ez nem más, mint istenkeresés.

Mostanában egyre többet gondolkodom rajta. És kiérlelődött bennem egy válasz. Nekem a jelent jelenti. Hogy nincs vége. Nincs olyan a jelenben, hogy vég. És ez a szabadság, ami körülvesz, ez a teremtett, isteni folyamatosság. Mint ahogy lélegzünk. Egyik levegővételt követi a másik. Nem kell rajta gondolkodni, jön. Ha az írásait olvasom, ezt érzem dübörögve áramlani.”