Fiatalon többször nyerte meg az országos karatebajnokságot, volt Európa-bajnok is, fuvolázott, versenyszerűen kosárlabdázott, atletizált. Eszter ma harminckét éves, orvos, szabadidejében fest, fotóz és növényeket nevel, de a többség onnan ismeri, hogy blogján, a Vanilia Travelsen beszámol az élményeiről.
Férjet a dzsungelből
Gyerekkorában Eszter sokat utazott a családjával, és a karateversenyeknek köszönhetően is számos európai nagyvárosban megfordult, az utazóbogár azonban akkor csípte meg, amikor orvostanhallgatóként egy nemzetközi szervezet utazó elnöke lett. Különböző tevékenységekkel, például prevenciós órák tartásával, pályázatokkal pontokat gyűjtöttek, és azokat beváltották külföldi gyakorlatra. Eszter így tanult gasztrosebészetet Japánban, általános sebészetet Tunéziában és neurológiát Kanadában. Amikor lediplomázott, és felvették egy kórházba, szólt, hogy nagy örömmel kezd két hónap múlva, de addig is elmegy Ázsiába egyedül „hátizsákozni”.
– Thaiföldön lekéstem a dzsungeltúrát, ezért plusz egy éjszakát kellett foglalnom egy bungalóközpontban a Khao Sok Nemzeti Park közepén. Ott összeverődött egy kisebb társaság, németek, franciák, magyarok, horvátok, beszélgettünk, valakinek a születésnapját ünnepeltük, másnap pedig szétszéledtünk, mindenki ment a maga programjára. Egy év múlva kaptam egy sms-t egy ismeretlen számról, hogy „itt vagyok Budapesten, mutasd meg nekem a Hősök terét!”. Az éjszakai ügyelet után a hátam közepére kívántam az egészet, azt hittem, egy régi idegenvezetős csoportomból írt valaki, egyetemistaként ugyanis azzal kerestem pénzt, hogy minden hétvégén Pécsről Budapestre utaztam, és francia turistacsoportokat kalauzoltam. Végül csak elmentem a találkozóra, és nagy örömmel láttam, hogy hiszen ez a magas, jóképű horvát srác a dzsungelből, akivel olyan jókat beszélgettünk! Pavo egy évig gyűjtötte a bátorságot és az információt, hogy újra találkozhasson velem. A “dzsungeles” társaságból, az egyik német lánytól – akivel fényképeket küldtünk egymásnak – szerezte meg a számom, majd a barátainak csak annyit mondott, „európai körútra indul”, de az útja valójában egyenesen Budapestre vezetett. Bármennyire is a szívembe lopta magát az első perctől, nem voltam biztos benne, hogy lehet jövőnk, hiszen ő akkor Németországban élt és dolgozott, de azért megmutattam neki a Hősök terét, pár romkocsmát és a Balatont is. Amikor két hét múlva csak úgy ráírtam, hogy nincs-e kedve eljönni velem a Red Hot Chili Peppers koncertjére, ő azonnal autóba vágta magát, elvezetett Budapestig, és azt mondta, egy éve nem tud kiverni a fejéből és képtelen nélkülem élni. Azóta együtt vagyunk, és ennek már hat éve.
Kalandok, ne kíméljetek!
Eszter rengeteg helyen járt a világban, de Ázsia különleges helyet foglal el a szívében, az ottani káosz, az utazó számára is szinte tapintható kultúra mindig nagy erővel hat rá. Dél-Amerikában inkább a természet varázsolta el, a hegyekben túráztak, Patagóniában sátraztak, megmásztak egy 5600 méteres vulkánt, de ott kevés lehetőségük adódott kapcsolódni a helyiekkel.
– Japán igazi kultúrsokkot jelentett, a rendezettség kultúrsokkját, maga a kórház is. A robotsebészet már akkor fénykorát élte, hat Da Vinci sebészgépet használtak nap mint nap, de sokkoló volt az is, mennyire nem tudnak angolul, külön tanszéket hoztak létre, hogy az elképesztő mennyiségű japán tudományos kutatási anyagot lefordíttassák angolra. Kambodzsát kalandosabbnak találtam, ott ragadtam egy hétre egy háromszáz fős szigeten, miután jött egy vihar, és nem közlekedtek a hajók. Amikor kiderült, hogy orvosi diplomám van, megtettek a sziget orvosának. El kellett látnom azt, akit motorbaleset ért, akit medúza csípett meg vagy dengue-lázban szenvedett. A bódéjellegű gyógyszertárban próbáltam elmagyarázni, hogyan töltsék fel a készleteket, és mit rendeljenek a szárazföldről a következő hajóval. Tunéziában pont ramadánkor jártam, a nyolcéves kisfiúknál akkor zajlik a rituális körülmetélés, a sebészeten naponta harminc ilyen beavatkozást végeztek. Első nap egy beteghordó srác kinyitotta nekem az ajtót, én megköszöntem franciául, ami ott a hivatalos nyelv, ő pedig mélyen meghajolt, és azt mondta, „makram”. Gondoltam, ez egyfajta köszönöm vagy köszönés helyi nyelvjárásban, így onnantól fogva én is mindenhol használtam. Bementem a műtőbe, meghajoltam, „makram”, műtét közben odaadták a csipeszt, „makram”, és így tovább. Három nap után odajött hozzám az igazgató, és megkérdezte, szeretném-e, ha megadnák a betegszállító telefonszámát. Kérdeztem, miért. Hát mert napok óta csak őt emlegetem. Kiderült, hogy a fiút úgy hívták, Makram.
Nem megy csettintésre
Bár a fél világot bejárták, és mindketten több nyelven beszélnek, Eszter és Pavo úgy döntött, Magyarországon telepednek le. Ebben az is közrejátszott, hogy Eszter úgy véli, a belgyógyászatnál nagyon fontos, hogy a páciens mit és hogyan mond el, ez a terület kifejezetten anyanyelvhez kötött. A kisfiuk kétévesen kezdte a bölcsődét, Eszter visszatért a munkájához, ám ez nem volt egyszerű.
– A férjem anyagmérnök, a munkája miatt sokat utazik, ezért reggel én viszem Milánt biciklivel bölcsibe, ő az első, és délután ő az utolsó, akit elhoznak. A tudásomat is fel kellett frissítenem, a rutinomat is, ráadásul ott a gyerekem, akire ha ránézek, már boldog vagyok, ehhez képest nagyon nagy a kontraszt: a kórházban súlyos betegeket látok el, van, aki meghal, van, hogy újraélesztek. Ez kemény. Ahogy az is, amikor nem tudok egy pácienst végigkísérni, mert Milán beteg lesz, táppénzre kell mennem, és közben sokszor úgy néznek rám, mintha nem akarnék dolgozni. Most már, pár hónap elteltével visszarázódtam, de nem volt könnyű. Az emberek nem látnak a felszín alá, hogy ez az életstílus mennyi fejtöréssel, néha sírással, lemondással, rengeteg tervezéssel és legfőképp áldozattal jár, mert kívülről úgy tűnik, hogy a másik milyen ügyesen és könnyedén menedzsel mindent.
