Először is kimagoztam a szilvákat, mert egy egyszerű szilvás piskótát akartam, olyat, amilyet nagymamám is csinált néha. Ezt ott rontottam el, hogy szokás szerint kézzel akartam szétválasztani a tojást, de rászorítottam, és összekeveredett a fehérje a sárgájával, úgyhogy a piskótának lőttek. Nem baj, akkor sütök belőle vajas-fahéjas kalácsot. Ezt ott rontottam el, hogy előző nap elhasználtam az összes vajat a gombás rizottóhoz, úgyhogy nem volt vaj, pedig akkorra a tejet, a tojást, a cukrot, az élesztőt és a sót már összekevertem, a lisztet is átszitáltam.
Két hiba után egy harmadiknak már nincs hely és idő. Mit lehetne mindezzel kezdeni, töprengtem el a félkész tészta fölött. Ilyenkor történnek a nagy megvilágosodások: eszembe jutott az előző napi kardamomos-rozmaringos szilvaszörbet, a kardamomról pedig a finn pulla kalács, aminek ez a fő fűszere, arról azután az, hogy egyszer, amikor belemértem a sok-sok finom vajat, eltűnődtem, hogy nem lehetne-e vaj helyet valami mással próbálkozni, és arról az, hogy mindig is akartam délfrancia olívás kalácsot, és végül arról meg az, hogy van a hűtőben egy kis szirupkásra olvadt cukrozott szilva, ami nem fért már bele a szörbetbe.
Itt már tudtam, hogy ebből egy komoly kísérlet lesz, el is neveztem magamban. Kedves kísérlet, legyen a te neved olívaolajos-kardamomos kalács-focaccia szirupos-rozmaringos szilvával! Már csak végre kellett hajtani a tervet, elővettem hát az olívaolajat. (Egészséges luxus, mindig van itthon vagy két-három liter, fémkannában szeretem venni Gusztitól, a régészből lett olajkereskedő barátomtól.) A vaj helyett belemértem szépen a készülő kalácstésztába, így készült a kardamomos-olajos kalácsalap. Pár óra alatt meg is kelt szépen, belesimítottam a foccaciaformába, olajos kalácstészta létére egész máshogy simult és nyúlt, mint ahogy a kenyértészta szokott, puhább volt, simább, és másként rugalmas, jólesett húzni és formálni.
Ezután héjjal felfele elrendeztem rajta a megfelezett szilvákat. Szeretem ezt a rakosgatást, a legszebbet középre, aztán a többit köré, finoman kellett benyomni a tésztába a gyümölcsöket, épp hogy csak beleragadjanak. Amikor kész volt, elgyönyörködtem benne, a szilvákról a nagymamám kertjében a három szilvafa jut mindig eszembe, az, ahogy a vasalópokrócba ráztuk róluk minden ősszel a gyümölcsöket. Aztán betettem a sütőbe, jégkockákat dobtam alá gőznek, és az üvegen át figyeltem, hogy emelkedik meg lassan a tészta, hogy emeli fel a szilvákat.
Negyedóra múlva, amikor már majdnem kész volt, kiengedtem a sütőből a gőz maradékát, elgyönyörködtem kicsit a szilvákon, aztán, hogy még szebbek legyenek, a tészta meg még illatosabb, jól meglocsoltam az egészet három-négy evőkanál szilvasziruppal, amikor pedig már majdnem egészen kész lett, kiszaladtam a kertbe rozmaringért, apróra vágtam és rámorzsoltam a tetejére.
