Elragadtatva csodálom a nyolchetes kisfiamat alvás közben. Arcocskája annyira emlékeztet a férjemére, mintha a harminckilenc éves, komoly páromat picire préselték volna. Csakhogy mindig eszembe jut, a parányi gyerekem erősebb, mint a száznyolcvan centis apukája, hiszen már magzatként elérte, hogy végre a saját fülemmel halljam, miként vélekedik rólam a férjem. Most biztosan csodálkoznak sokan, elvégre minden feleség tudja, milyennek tartja a párja, de az enyém olyan ritkán beszél az érzelmeiről – életében tán háromszor mondta ki: „szeretlek” –, hogy gyakran elbizonytalanodtam az együtt töltött évek alatt. Szeret, becsül, boldog? Vagy megszokásból él velem? Aztán a várandósságom harmadik hónapjában, amikor még nem tudtuk, lány vagy fiú érkezik-e, furcsa körülmények között kaptam megnyugtató választ a kérdéseimre. A férjem meghívta a barátait, hogy beszélgessünk, borozgassunk, de én nem vettem részt a szeánszon, csak üdvözöltem a fiúkat, mert az előző napokat tapétázással töltöttem, közben a hivatali munkáim a számítógépben pihentek. Felsiettem tehát az emeleti dolgozószobába, sorra válaszoltam az ajánlatkérésekre, gőzerővel gyártottam a számlákat, nem zavart, hogy a földszinti hangerő egyre emelkedett. Megteszi a magáét a finom borocskánk, nevettem magamban, de arra nem figyeltem, miről folyik a szó. Csak akkor mentettem le az aktuális levelet, és kezdtem hallgatózni, amikor a férjem magyarázott sokáig. „Ha hiszitek, ha nem, én Judittal ellentétben lányt szeretnék! Talán olyan lesz a gyerekünk, mint ő, és nem rám meg a többi nyamvadt férfira fog hasonlítani” – szónokolt a kedvesem, majd legnagyobb meglepetésemre hozsannába kezdett. Engem dicsőített! A zárkózott, kevés beszédű férjem bőbeszédűen fejtegette, hogy nemcsak szép vagyok, de okos és szorgalmas is. „Mi, nyavalyás pasik csak akkor teljesítünk jól, ha elismernek minket. Még kivételezett helyzetben is azon filozofálunk, hogy eléggé becsülik-e a tehetségünket, és nem fizetnek-e többet a konkurens, kisebb kaliberű kanoknak, közben a nők többsége józanul teszi a dolgát. Judit most is dolgozik, pedig nyafoghatna, hogy várandós és pihenni akar, ráadásul ő találta ki, miként tudunk kevés ráfordítással kialakítani egy gyerekszobát az emeleten, én pedig csak szenvedtem, hogy kicsi lesz a ház, ha megszületik a baba. Képzeljétek el, hogy egyszemélyes bulit rendezett, bömbölt a zene, énekelt, táncolt, amikor tapétázni kezdte a leendő gyerekszobát! Én csak befejeztem. Bizony jobban járok, ha lányom lesz, hiszen a lányok rajonganak az apjukért, a fiúk pedig le akarják birkózni” – magyarázta, mire a legjobb haverja, egy fiús apuka, megjegyezte, hogy akkor se dobja ki a csecsemőt a kukába, ha netán aprócska kan születik. Egészséges röhögésbe fulladt a férjem szónoklata, közben egyikük sem tudta, hogy én koncentráltan fülelek az emeleten.