A borotválkozást mi, férfiak tekinthetnénk szükséges rossznak, vagy már-már olyan elengedhetetlen és automatikus tevékenységnek, akár a fogmosást. De kár lenne ilyen prózai módon tekinteni erre a dologra. Sokkal több van mögötte. Beavatás, rituálé, sőt: önkifejezés.

Tisztán emlékszem, amikor tizenévesen eljött a pillanat, hogy az arcomon először ritkásan, majd egyre sűrűbben megjelenő szőrzetet rendbe kellett már szednem. Apám mutatta meg, hogyan fogjam a borotvát, hogyan húzzam, hogy ne fájjon, és hogy ha visszafelé, a borosta növésével ellentétes irányba húzom, simább lesz a végeredmény. Férfiasan illatozott a Derby borotvahab – a nyolcvanas évek végén nagyjából ez volt az egyetlen –, sercent az államon a borotva pengéje, és égetett a timsó, merthogy ügyesen összekaszaboltam magam. Ettől függetlenül, borotválkozás közben éreztem, ahogy a szüleim rám pillantottak, hogy itt és most határozottan „a felnövés tényállása forog fenn” – nemsokára kilépek a gyerekstátuszból. És bár szakállat csak akkor növesztettem, amikor egyszer képesítés nélkül tanítottam biológiát és kémiát egy általános iskolában – hogy idősebbnek és tekintélyesebbnek látsszam a nálam alig fiatalabb tanítványaimnál –, azért azt láttam, hogy szakállat viselni menő. A távmunka idején, a melegítők és a több napon át hordott pólók időszakában a borotválkozás ugyan megritkult, de a zsigereimben éreztem, hogy erre jobban oda kell figyelni. Vettem is egy – szó szerint – régi vágású fémborotvát és olyan pengéket, mint amilyeneket apám használt. Úgy döntöttem, visszatérek az ősforráshoz, a hagyományokhoz. Az eszközhöz, amiben „van még anyag”. De a vége megint az lett, mint tizenéves koromban: vérfürdő. Amikor a nejem meglátott, csak annyit szólt: „Mi van, Papa, hívjak mentőt?” A kör bezárult.

Városi dzsungel

És most már nem is a fürdőszobatükör előtt vagyunk, hanem a budapesti belváros sűrűjében, a Lázár utcában. Ha egyszer útikönyvborítót kéne fotóznom a fővárosról, az innen a szemünk elé táruló kép biztosan nyerő helyen végezne: az utcácska a Szent István-bazilikára nyílik, és a házfalak szűk kivágásban keretezik a fenséges templom látványát. De itt található az Urban Blade Tattoo & Barber Shop is. Ahogy a nevében is benne van: itt nemcsak hajat és szakállat fazoníroznak, de bizony a bőr alá is hatolnak, ha kell. A földszint a hagyományos borbélyüzleté, a tetoválás pedig az emeleten zajlik. A bejáratnál ott a henger, amelyen piros, fehér és kék sávok futnak rézsútosan körbe. Ez a régi-új borbélyüzletek világszerte ismert „cégére”. A történet szerint még az amerikai polgárháborúban – amikor a borbélyok még felcserek is voltak, és sebesülteket láttak el – fahengerre tekerték fel a véres gyolcsokat. A piros és fehér színhez már csak kéket kellett hozzá­adni, és meg is volt az Amerikai Egyesült Államok trikolórja. Amely itt ma már nem azt jelenti, hogy az USA-ban polgárháborúzgat az ide belépő, hanem hogy rendbe teszik a fizimiskáját.