A nemrég magyarul is megjelent Normális vagy – Trauma, betegség és gyógyulás mérgező világunkban című legújabb könyvében beszél traumáról nagy- és kisbetűs t-vel is.
Mi a különbség?
A trauma a görög sérülés/seb szóból ered. Az embereknek általában kétféleképpen lehet sérülést okozni. Az egyik, hogy bántjuk őket – ez a nagybetűs Trauma. Ilyen a gyerekek szexuális zaklatása, verése, érzelmi bántalmazása, az állandó szapulás, de ilyen nagybetűs Trauma a szülők droghasználata is, vagy ha fizikai agresszió van közöttük. Ugyanakkor van egy másik módja is, amivel egy kisgyereknek sérülést lehet okozni, ez pedig az, hogy a szükségleteit nem elégítjük ki – ez a kisbetűs trauma. Egy gyereknek egyértelmű érzelmi szükségletei vannak, például hogy szabadon kifejezhesse az érzelmeit, bármilyenek is legyenek azok. Alapvető érzelmi igénye, hogy fogadják el őt olyannak, amilyen, és ne azért szeressék, mert szép, jó vagy okos, hanem pusztán azért, mert van. Éreznie kell, hogy ez a szeretet minden feltétel nélkül az övé, neki ezért semmit nem kell tennie. A szülők többsége nem bántja a gyerekét – bár sok családban van feszültség, amit a kicsi pontosan érez –, de a mai világban ezeket az alapvető érzelmi szükségleteket sokan nem képesek biztosítani. Ezzel pedig sérülést okoznak a gyereküknek, ami komoly hatással van a lelki és testi egészségükre is.
Igen, én is azt tapasztalom, hogy mindenkinek van mit megbocsátani a szüleinek, azaz mindenki traumatizált. Ha ez ennyire univerzális, akkor nem lehet, hogy ez az emberi állapot része, és evolúciós szempontból, a túlélés szempontjából talán még szükséges is?
Ez logikusnak hangzik, de nem igaz. Sok minden, amit ma a társadalom normálisnak tekint, valójában se nem egészséges, se nem természetes. Mai viszonyaink között valóban az a normális, hogy mindnyájan traumatizálódunk, de az emberi fejlődés, az evolúció során ez nem volt mindig így. Az emberi faj több százezer vagy millió éve van itt a Földön, de nem ilyen körülmények között élt, ahogyan most. Korábban kis csoportokban, közösségekben éltünk, nem magányosan elzárva egy lakásban, és a gyerekeinket sem hagytuk magukra reggelente, hogy dolgozni menjünk egész napra, hanem végig velünk voltak. Folyamatosan sok felnőtt vette körül őket, akiket az egész közösség nevelt. Az állatvilágban több példa is van hasonlóra. Amikor például a nőstény elefánt vajúdni kezd, az összes többi nőstény köré gyűlik, és amikor a kiselefánt kipottyan a földre, minden nőstény végigsimítja az ormányával.
Van egy mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell…
Ez egy afrikai mondás, és arról szól, hogy az emberi faj hogyan fejlődött ki. Ha tehát a mai viszonyok között élő embereket tanulmányozod, az olyan, mintha az afrikai elefántot a budapesti állatkertben tanulmányoznád – nem olyannak fogod látni, amilyen valójában. A mai mérgező társadalmi viszonyok között teljesen elfajzottunk a saját fajunktól.
Mit ért mérgező társadalmi viszonyok alatt?