Ez a kép jut eszembe, amikor a lányom iskolájához készülődve a kockás ingem keresem, hogy a többi szülővel és a diákokkal együtt a szimpátiámról biztosítsam a tanárokat. Én sem hiszem el, és az én nyelvem hegyén is feltorlódnak az indulatszavak.  Régen nem kellett szimpatizálni a pedagógusokkal, sőt a fiatalok gyakran ellenséget láttak bennük, hiszen mégiscsak ők osztályoztak, a személyükhöz fűződött a kamaszkori stressz. De aztán eltelt pár év, és az értelmesebbje felismerte, hogy a tudásának és készségeinek milyen masszív alapját köszönheti a tanárainak. Most ott tartunk, hogy ha nagyon gyorsan nem javul a helyzet, akkor összeomlik a közoktatás, egyszerűen nem lesz, aki tanítson. Ez nem üres riogatás; jelenleg tizenhatezer pedagógus hiányzik a rendszerből, és a pályakezdők száma évről évre drasztikusan csökken. Vegyük észre, hogy egyre többen nem a jobb megélhetés reményében hagyják el az országot, hanem mert érzékelik, hogy elfogyott a levegő az iskolákban, és vészesen zuhan azoknak az intézményeknek a száma, ahová jó szívvel küldhetjük el reggelente a gyereket. De miért is választaná bárki a tanári pályát, amikor a pedagógusok arcpirítóan keveset keresnek, a társadalom egy része semmire nem becsüli a munkájukat, és ha kiállnak magukért, meg a tanítványaikért, akkor egyik napról a másikra kirúgják őket. Akik vállalják ezt a kockázatot, nem egyszerűen a magasabb fizetésért emelnek szót, hanem a párbeszédért, a színvonalas oktatásért, a diákok jövőjéért. Ők a süllyedő Titanic utolsó percekben is muzsikáló zenészei.

Én azért húzok kockás inget, mások azért öltöznek feketébe, alkotnak élőláncot az iskolák körül, hogy együtt jelezzük: nagy a baj. Bizonyára akad hatékonyabb eszköz is, és ha valaki tudja, mi az, kérem, szóljon. Vagyunk egypáran, akik csatlakoznánk.