Mindenkinek van legalább egy sérelme, ami újra és újra előkerül a beszélgetésekben. Ezeket a régen elásott csontokat pedig pont olyan jóízűen lehet rágcsálni, mint egy friss finomságot. Évekkel ezelőtt történt dolgokról beszélünk, és a kívülállók sokszor nem értik, mire ez a nagy dráma.

A SZENDVICS, A SZOLFÉZS MEG A KIS KEDVENC

A barátnőm nem tudja megbocsátani, hogy az anyukája nem csinált neki szendvicset iskolás korában, és mindig a boltban kellett péksüteményt vennie. Felnőttként példamutató kitartással és kedvességgel ápolja a beteg édesanyját, de képtelen túllépni az elmaradt szendvicseken. A másik barátnőmre haragszik a bátyja, aki egy családi ebéden ordítva vetette mindannyiuk szemére, hogy vele milyen szigorúan bántak kamaszként, bezzeg a négy évvel fiatalabb húgának sokkal több mindent megengedtek. Egy darabig egyáltalán nem álltak szóba egymással, és bár mára enyhült a feszültség, a báty még mindig nem képes teljesen elengedni ezt a csontot. Egy ismerősöm a szüleinek nem tudja elfelejteni, hogy szolfézsra kellett járnia, pedig tiszta szívéből utálta. Kicsit iszik, és valahogy mindig ott kötünk ki, hogy az a bánatos szolfézs… 

Az eddig sorolt történetekben közös, hogy gyerekkori sebekről mesélnek, amelyek egy aszimmetrikus kapcsolatban keletkeztek, és amikre felnőve másképp néz az ember. De ne feledkezzünk meg arról, hogy sok sérelem egyenrangú felnőttek között születik. Amikor valaki nem köszönti fel a másikat a szülinapján, idétlenül viselkedik az esküvőjén, poénkodik rajta az értekezleten, megjegyzést tesz a másik új frizurájára, vagy épp nem tesz megjegyzést a másik új frizurájára. És persze ott van az újabban sok kellemetlen percet okozó „nem lájkolta a fényképemet”. Kívülről nézve ezek a sérelmek nevetségesnek tűnhetnek, de az érintettnek valamiért mégis becsípődtek. Ilyenkor érdemes kicsit utánajárni, miért pont az a dolog fáj annyira.